A világ egyik csodája és a 'gyapot kastély'

Sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer milyen jó lenne végigjárni azokat a helyeket, ahol valaha az ókori világ hét csodáji álltak (meg azon is, ha elkezdek írni egy bejegyzést novemberben, akkor miért tart fél évig befejezni?) Aztán valahányszor szó szerint mikor szinte már csak egy karnyújtásnyira voltam az említett helyektől, valahogy mégsem sikerült megszervezni az odautat. Így nem jutottam el Olümpiába, Rodoszra és Bodrumba (Halikarnasszosz), Irakba és Egyiptomba pedig most nem biztos, hogy szívesen utaznék. Abban viszont biztos voltam, ha már egyszer Törökországban vagyok Ephesust nem hagyhatom ki, még akkor sem ha külön autót kell bérelnem és egy vagyonba kerül. De hála a turizmusnak, ez egy nagyon népszerű hely, rendszeresen szerveznek ide kirándulásokat, sőt kombináltan is, mikor a következő napon Pamukkalét lehet meglátogatni és emellé még jár egy jó kis  éjszaka egy termál hotelben a helytől mindössze öt percnyire.

Az anyagi részét nézve ez £55-ba kerül, amiben benne foglaltatik szinte minden, kivéve a két ebédet, ami alkalmanként 15 líra, svédasztalos és eszméletlenül finom (minő meglepetes, van ami itt nem ízlik?). Szóval ennyi pénzért utaztunk két nap alatt állítólag 685 kilométert, kaptunk egy remek idegenvezetőt, akinek szinte végig be sem állt a szája és eszméletlen mennyiségű információval látott el minket, két belépőjegyet, amikről fogalmam sincsen, hogy mennyibe kerültek, de az élményért  megérte. A szálloda Pamukkale mellett abszolút élményt nyújtott (volna) és nemcsak a konyhája (na igen, istenien főztek), hanem a wellness részleg is. Bár ebből mi nem tudtunk mindent kipróbálni, mert elbeszélgettük az időt a vacsoránál és mire este kilenc után átsétáltunk a szobáinkból a masszázsrészleg például bezárt.

A kaland egyetlen fájó pontja a kora reggeli indulás volt, s bár kértem ötre ébresztést, szerencsére magamtól is fel tudtam kelni ugyanis a telefon nem csörgött. Igaz, a portás állítólag ötkor valóban felhívott, de mivel 'nem válaszoltam', elindult, hogy bekopogjon az ajtón. Én meg a porta irányába indultam el, hogy szóljak neki, már felébredtem, de mivel útközben találkoztunk, így az lett a vége, hogy leültünk kávézni, még meg nem érkezett a busz.

Egy kisbusz. Először nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, de mivel a sofőrrel és Yusuffal (az idegenvezető) együtt összesen tizenketten voltunk, remek kis társaság verődött össze és szinte mindenben egyet értettünk. Például azt is egyöntetűen megszavaztuk az első reggelinél, hogy a busz légkondiját 16 fokra állítani embertelen, még nekünk is, akik Angliából jöttünk. Ezen a törökök eleinte csodálkoztak, aztán végül a sofőr kikapcsolta a 'hűtést', mi meg marhára öröltünk, mert senkinél sem volt hosszúnadrág meg kötött pulcsi.

Úgy volt, hogy 11.20-ra  Ephesusban leszünk (ez asztán sikerült is), terv szerint délután kettőre járjuk végig a romokat és ha szerencsénk lesz, turistából sem lesz sok, legalábbis nem annyi, mint a főszezonban. Hát szerintem így is voltak elegen, főleg japánok és oroszok, igaz hogy megemlítették, hogy nyáron átlagosan negyven-ötven busznyi ember is előfordulhat, de az szerintem olyan lehet, mint a lincolni karácsonyi vásár, csak visz a tömeg, viszont itt legalább meleg lett volna.
Lett is, aznap a nyakam égett vörösre (este a törökfürdőben azt hittem, meghalok), ugyanakkor láttam egy ókori várost, nagyos sok fennmaradt (kiásott) emlékkel.
A nap egyetlen negatív emléke a "hegyvidéki időjárás" volt. Ez alatt értek: szélvihart, dörgést, villámlást, zivatart és 15 fokot. Na igen, ilyen az én formám. Pamukkaléban rettenetesen fáztam/tunk, viszont a forrásvíz  nagyon meleg volt, szóval vagy benne gyalogoltam, vagy alá álltam (az, hogy később rajtam száradt meg a ruha már részletkérdés).

Eszembe jutott egy dolog. Mi a baj az emberekkel, ha valami mindig hiányzik a képről, ha valaki más fényképez? Van amikor a lábfejem marad le, van mikor a fejemből hiányzik egy darab, most az első képen éppen Celsus könyvtárának nincsen teteje. Meg aztán a tükörreflexes gépemet sem bírja használni szinte senki. Az még csak-csak rendben lenne, hogy melyik gombot kell megnyomni, de a tény, hogy még abba a "kicsi lyukba" is bele kell nézni, már egyre több ember képességét meghaladja. Alig tíz éve, hogy elkezdték árulni a digitális fényképezőgépeket, addig mindenki a "kicsi lyukba" nézett. Most meg én néztem döbbenten, mikor valaki ugy fotózott le hogy fél méterrel maga előtt tartva ugyan sikerült lenyomnia a gombot, de a képen csak valami maszlag látszott.