Na hol jártam most?

Nem legutóbb, hanem még azelőtt (majdnem ugyanott). Mondtam már, hogy remekül tudok fogalmazni? Hát ha eddig nem, akkor majd lassan kiderül.

A képhez annyi segítség jár, hogy a Nap irányában van Tripoli és Benghazi, valamint reggel 6.36-kor fotóztam, éppen egy héttel azután, hogy az amerikai nagykövet Líbiában életét vesztette. Szóval ezt az utazást is már majdnem kilenc hónapja követtem el.
Kalandosnak éppen nem nevezhető, ellenben 11 éve tervezett útról van itt szó, mert bár mindig vissza akartam menni Tunéziába, állandóan közbejött valami (Görögország, Horvátország ,egy 'majdnemjordánia', Málta meg ilyenek). Ölü Deniz helyett is ide szerettem volna menni, csak akkor győzött  a kíváncsiság meg a türelmetlenség, hogy minél hamarabb utazhassak.
Meg ez egy ajándék is volt a valahányadik születésnapomra, szóval stílusosan akartam ünnepelni és a szálloda mólójának a  végén ülve akartam kibontani a képeslapomat, amit a Google Earth-ön találtam.
(A Google Earth egy remek szórakozás, órákat el tudok tölteni azzal, hogy fürkészem a tengerpartokat és nézem a képeket, így láttam meg a holelt is meg az ötletet, hogy majd akkor hétfőn este háromnegyed hétkor...)
Szóval tavaly június végén kezemben egy Djerbára szóló repülőjeggyel meg a visszaigazolással a Menzelből elég jó érzés volt, hogy na most tényleg visszamegyek két hónap múlva. Bármi is lesz. Lett. A libiai történések után sokan kezdtek 'morogni' a térségben meg odébb, a szemfüles újságírók is kaptak az alkalmon és mindenféle fura hírekkel tömték tele az internetet holmi krízishelyzetekről és törölt járatokról, amiből nem volt igaz egy szó sem.
A körülményekhez képest (hogy mennyire utálok repülni) viszonylag kellemes volt az út, bár kegyetlen meleg. Ez lehet hogy a forró égöviek szokása, de a gépen úgy befűtöttek, hogy már felszállás előtt mindenki izzadt. Viszont leszállás után nem volt 'annyira' kellemetlen a magas páratartalom, csak az, hogy másfél órán keresztül pakolták ki a bőröndöket a gépből. Az egyetlenből, ami akkor éjfélkor még ott tengődött a repülőtéren.
Végül kisebb-nagyobb 'dolgok' (hotelkártya kitöltése a buszon sötétben, őrült söfőr vezetési stílusa és a szállodában való eltévedés) után úgy adódott, hogy reggel fél négykor mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy lefeküdjek aludni már egyáltalán nem voltam álmos. A tenger is zúgott (zúgjon is, extra pénzt fizettem a szobáért) ami először azért furcsa, bármennyire is jó (kivéve, ha szélviharral párosul, de az egy másik történet).
Szóval jó kis hét nézett itt ki. Az átlaghőmérséklet 35 fok volt árnyékban, nagyjából tizenkét órát garantáltan sütött a nap, a víz meleg volt és remek zenéket játszottak (ismeri valaki a La Bomba-King Africa-t?). Az étterem konyhája sem volt rossz, kivéve a reggeliket, szerintem az nem európai emberek való, amit én ott találtam. Jó, tudom, hogy borzasztó finnyás vagyok, de szerintem a tojásos lecsó, 'főtt káposzta-virsli egytál', párolt sárgarépa, párolt cukkini, főtt bab, savanyúságok azért nem megszokott. Az ájultatós édes péksüteményeket, lekvárokat meg joghurtokat meg még mindig nem szeretem. Ja, és kenyeret, kiflit meg zsömlét sem, igaz volt uborka meg sajtok, de előbbi keserű volt, utóbbiak meg édesek, viszont remekül kiegészítették az esti sárgadinnyét. A müzliket szeretem, de csak kukoricapehely meg valami choco pops volt. Gyümölcsöt nem eszek reggel, a palacsinta meg szerintem desszert.
A morgásomat ellensúlyozandó az ebéd és a vacsora mindig nagyon finom volt, azt sem tudtam, hogy mikor éppen mit kéne megkóstolni, mert fizikai képtelenség mindenből szedni. Kivéve a roston sült tonhalat, mert abból három szeletet ettem, viszont köret nélkül. Most őszintén, ki bír ellenállni, mikor a kerti grill mellett lóg három emberméretű hal, amit pár órája fogtak ki, és a szakács csak úgy dobálja a parázs fölé a frissen kimetszett darabokat? Nem sokan. Ugyanezt a sztorit megjátszották még néhány marhával is, csak korosak lehettek, mert nagyon rágós volt a hús. Ó és desszertnek mindig volt friss datolya, ami hála az égnek egészen más mint a szirupos import.
Ezt szerettem is volna hozni haza, de mikor Sedouikech-be mentünk a piacra még nem vettem, később meg nem jártunk olyan helyen, ahol árultak volna. Ez is egy érdekes jelenség volt árusokkal a várost átszelő főúton. A datolyán kívül árultak: fehér hagymát, sütőtököt, petrezselymet, sárga-és görögdinnyét,citromot, krumplit és a szokásos zöldségeket, fűszereket, háztartási kisgépeket, CD-ket, DVD-ket, mosószert meg hasonló dolgokat, volt még rengeteg ékszer, kerámia, ruha és fonott táskák is meg birka. Na itt nem vettem semmit sem, ami rám jellemző módon mindenképpen szokatlan, de Guellala-ban igen. Nem is kevés pénzért (meg nem mondom mennyit fizettem), de elég szép tálakat találtam, melyek 'értéke' a... hm Zsolnayval vetekszik.
A költekezés okozta stressz levezetéseként aznap délután elmentem a helyi múzeumba, ahol van még skanzen és állatkert is krokodilokkal. Nagyszerű élmény volt a teljes program, mert a múzeumban például rajtam kívül nem volt senki sem, így mindent le tudtam fényképezni, csak elolvasni nem, mert minden arabul és franciául volt, én pedig egyiket sem beszélem. Aztán hiába akartam venni könyvet, nem árultak, viszont a korkodilfarmra a legjobb időben értem oda ahhoz , hogy összeismerkedjek az egyik gondozóval, akivel végül megegyeztünk, hogy megyek vele etetni és még egy fogat is kapok (amiből azóta medált csináltattam és amikor felteszem, mindenkinek azt mondom, hogy az a szemfogam csak megtartottam gyerekkoromból. Döbbenet, de elhiszik.)
Egyenlőre ennyi és még néhány kép.

  

Meggyőzve....

... két másodperc alatt, hogy próbáljak ki valamit, amitől (mint később kiderült) a legtöbb helyi pasi retteg. Én meg nyaralok, hát adjunk a jónak.

Még egy napja sem voltam Ölü Denizben, mikor többedmagammal ücsörögve egy bár tetőteraszán (jó kis török vörösbort kortyolgatva) azon tűnődtönk, mi visz rá embereket arra, hogy leugorjanak egy kétezer méter magas hegy tetejéről (Babadag). Megmondom én, a kalandvágy meg az adrenalin. Volt ott velünk egy török is, Ramos, na ő az pasi aki mindenkit mindenre rávesz (vagyis elad egy csomó túrát, mert utazási irodája van és hát az üzlet az üzlet mint tudjuk), még a hajnalban kihalt tengerpartról is ugy beszél mintha Waikiki lenne délben. Meg hát ő is pilóta (ez ugyan nem derült ki) és remek érzés, mikor lassan ereszkedsz és a tenger gyönyörű, meg a felhők, meg minden.

Szóval alig két nap után újabb £75-tal lettem könnyebb, de van egy büdzsém, nyaralok (ez egy remek mottó) és minden percét élvezni kell. Na most lehet, hogy valaki sokallja ezt az összeget egy szimpla ugrásért, de: először is ez tandem  paragliding (siklóernyőzés), tehát ketten vagyunk egy ejtőernyőre így a pilótát is meg kell fizetni. Lévén hogy extrém sport a hagyományos utasbiztosítás az ilyenkor begyűjtött sérülésekért (és rosszabbakért) egy pennyt sem fizet, a fentebb említett összegben egy plusz biztosítás is benne van, valamint a  hegy tetejére több, mint fél óra az út és hát oda sem gyalog mentünk fel. 

De térjünk vissza a történet legelejére, ami Anglia a főnök irodájában. Lázas eszmecsere és tanácskérés, mert ő meg éppen pár nappal azelőtt jött haza Törökországból mielőtt én elmentem, szóval elég friss infókat sikerült beszereznem. Az például, hogy fontot mindenhol elfogadnak és jobban is szeretik, mint a török lírát, nagyon jó hír, mert a pénzváltás mint olyan mindenképpen ráfizetés. Ne álljak szóba a helyiekkel (ezen elbuktam), vegyek aranyat mert olcsó és jó (nem szeretem az aranyat), ne menjek ki a szállodából sötétedés után (juj ezt sem tartottam be) és nézzem meg Ölü Denizt fentről, mert csak onnan szép.

Na  most mikor hétfő reggel felébredtem és elhúztam a függönyt, akkor vettem igazán észre, hogy milyen rettentő magas hegyek veszik körül a völgyet, szép kis kihívásnak tűnt oda feljutni. Később lementem a tengerpartra, szép volt, gondoltam, elég lesz nekem az is (dehogy elég, hiszen mindig mindenki többet akar, így van ez akkor is, ha tagadjuk).

Ezért jött nekem kapóra az aznap esti kaland az utazási irodában (eredetileg képeslapokat indultam venni), mikor megláttam egy videót a srác kivetítőjén a repülésről. Később a bárban már 99% volt (a maradék 1 pedig, hogy nem volt nálam elég pénz, szóval ezért tartott ilyen sokáig dönteni).

Maga a repülés 30-45 perc időjárástól függően (ebben az esetben 35), de mindenféle mással együtt eltart vagy két órát. Először is meg kell várni, még mindenki odaér (gondolván a későkre), aztán mindenféle nyomtatványokat kell kitölteni, majd bepakolás a kisbuszba és legvégül irány a hegy teteje (hepe-hupás, kövekkel teli szerpentin). Szerintem ez volt a dolog legveszélyesebb része, görcsösen kapaszkodván az ülés karfájába arra gondoltam, ha ezt túléljük, a repülés már gyerekjáték lesz.

Az is volt. Csak le kell futni a hegy tetejéről és kész. Ez most lehet, hogy hülyén hangzik, de tényleg ennyire egyszerű. Én mondjuk csak a levegőben kapálóztam a lábaimmal, mert akivel ugrottam sokkal magasabb volt, de azért úgy tettem, mintha rohannék. Utána meg szó szerint csak ültünk éa siklottunk a levegőben. Felhők felett, felhőkben, tenger felett... és a tengerparton landoltunk.
Igaza volt a főnöknek, ez a hely fentről tényleg sokkal szebb.

A világ egyik csodája és a 'gyapot kastély'

Sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer milyen jó lenne végigjárni azokat a helyeket, ahol valaha az ókori világ hét csodáji álltak (meg azon is, ha elkezdek írni egy bejegyzést novemberben, akkor miért tart fél évig befejezni?) Aztán valahányszor szó szerint mikor szinte már csak egy karnyújtásnyira voltam az említett helyektől, valahogy mégsem sikerült megszervezni az odautat. Így nem jutottam el Olümpiába, Rodoszra és Bodrumba (Halikarnasszosz), Irakba és Egyiptomba pedig most nem biztos, hogy szívesen utaznék. Abban viszont biztos voltam, ha már egyszer Törökországban vagyok Ephesust nem hagyhatom ki, még akkor sem ha külön autót kell bérelnem és egy vagyonba kerül. De hála a turizmusnak, ez egy nagyon népszerű hely, rendszeresen szerveznek ide kirándulásokat, sőt kombináltan is, mikor a következő napon Pamukkalét lehet meglátogatni és emellé még jár egy jó kis  éjszaka egy termál hotelben a helytől mindössze öt percnyire.

Az anyagi részét nézve ez £55-ba kerül, amiben benne foglaltatik szinte minden, kivéve a két ebédet, ami alkalmanként 15 líra, svédasztalos és eszméletlenül finom (minő meglepetes, van ami itt nem ízlik?). Szóval ennyi pénzért utaztunk két nap alatt állítólag 685 kilométert, kaptunk egy remek idegenvezetőt, akinek szinte végig be sem állt a szája és eszméletlen mennyiségű információval látott el minket, két belépőjegyet, amikről fogalmam sincsen, hogy mennyibe kerültek, de az élményért  megérte. A szálloda Pamukkale mellett abszolút élményt nyújtott (volna) és nemcsak a konyhája (na igen, istenien főztek), hanem a wellness részleg is. Bár ebből mi nem tudtunk mindent kipróbálni, mert elbeszélgettük az időt a vacsoránál és mire este kilenc után átsétáltunk a szobáinkból a masszázsrészleg például bezárt.

A kaland egyetlen fájó pontja a kora reggeli indulás volt, s bár kértem ötre ébresztést, szerencsére magamtól is fel tudtam kelni ugyanis a telefon nem csörgött. Igaz, a portás állítólag ötkor valóban felhívott, de mivel 'nem válaszoltam', elindult, hogy bekopogjon az ajtón. Én meg a porta irányába indultam el, hogy szóljak neki, már felébredtem, de mivel útközben találkoztunk, így az lett a vége, hogy leültünk kávézni, még meg nem érkezett a busz.

Egy kisbusz. Először nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, de mivel a sofőrrel és Yusuffal (az idegenvezető) együtt összesen tizenketten voltunk, remek kis társaság verődött össze és szinte mindenben egyet értettünk. Például azt is egyöntetűen megszavaztuk az első reggelinél, hogy a busz légkondiját 16 fokra állítani embertelen, még nekünk is, akik Angliából jöttünk. Ezen a törökök eleinte csodálkoztak, aztán végül a sofőr kikapcsolta a 'hűtést', mi meg marhára öröltünk, mert senkinél sem volt hosszúnadrág meg kötött pulcsi.

Úgy volt, hogy 11.20-ra  Ephesusban leszünk (ez asztán sikerült is), terv szerint délután kettőre járjuk végig a romokat és ha szerencsénk lesz, turistából sem lesz sok, legalábbis nem annyi, mint a főszezonban. Hát szerintem így is voltak elegen, főleg japánok és oroszok, igaz hogy megemlítették, hogy nyáron átlagosan negyven-ötven busznyi ember is előfordulhat, de az szerintem olyan lehet, mint a lincolni karácsonyi vásár, csak visz a tömeg, viszont itt legalább meleg lett volna.
Lett is, aznap a nyakam égett vörösre (este a törökfürdőben azt hittem, meghalok), ugyanakkor láttam egy ókori várost, nagyos sok fennmaradt (kiásott) emlékkel.
A nap egyetlen negatív emléke a "hegyvidéki időjárás" volt. Ez alatt értek: szélvihart, dörgést, villámlást, zivatart és 15 fokot. Na igen, ilyen az én formám. Pamukkaléban rettenetesen fáztam/tunk, viszont a forrásvíz  nagyon meleg volt, szóval vagy benne gyalogoltam, vagy alá álltam (az, hogy később rajtam száradt meg a ruha már részletkérdés).

Eszembe jutott egy dolog. Mi a baj az emberekkel, ha valami mindig hiányzik a képről, ha valaki más fényképez? Van amikor a lábfejem marad le, van mikor a fejemből hiányzik egy darab, most az első képen éppen Celsus könyvtárának nincsen teteje. Meg aztán a tükörreflexes gépemet sem bírja használni szinte senki. Az még csak-csak rendben lenne, hogy melyik gombot kell megnyomni, de a tény, hogy még abba a "kicsi lyukba" is bele kell nézni, már egyre több ember képességét meghaladja. Alig tíz éve, hogy elkezdték árulni a digitális fényképezőgépeket, addig mindenki a "kicsi lyukba" nézett. Most meg én néztem döbbenten, mikor valaki ugy fotózott le hogy fél méterrel maga előtt tartva ugyan sikerült lenyomnia a gombot, de a képen csak valami maszlag látszott.