Nem legutóbb, hanem még azelőtt (majdnem ugyanott). Mondtam már, hogy remekül tudok fogalmazni? Hát ha eddig nem, akkor majd lassan kiderül.
A képhez annyi segítség jár, hogy a Nap irányában van Tripoli és Benghazi, valamint reggel 6.36-kor fotóztam, éppen egy héttel azután, hogy az amerikai nagykövet Líbiában életét vesztette. Szóval ezt az utazást is már majdnem kilenc hónapja követtem el.
Kalandosnak éppen nem nevezhető, ellenben 11 éve tervezett útról van itt szó, mert bár mindig vissza akartam menni Tunéziába, állandóan közbejött valami (Görögország, Horvátország ,egy 'majdnemjordánia', Málta meg ilyenek). Ölü Deniz helyett is ide szerettem volna menni, csak akkor győzött a kíváncsiság meg a türelmetlenség, hogy minél hamarabb utazhassak.
Meg ez egy ajándék is volt a valahányadik születésnapomra, szóval stílusosan akartam ünnepelni és a szálloda mólójának a végén ülve akartam kibontani a képeslapomat, amit a Google Earth-ön találtam.
(A Google Earth egy remek szórakozás, órákat el tudok tölteni azzal, hogy fürkészem a tengerpartokat és nézem a képeket, így láttam meg a holelt is meg az ötletet, hogy majd akkor hétfőn este háromnegyed hétkor...)
Szóval tavaly június végén kezemben egy Djerbára szóló repülőjeggyel meg a visszaigazolással a Menzelből elég jó érzés volt, hogy na most tényleg visszamegyek két hónap múlva. Bármi is lesz. Lett. A libiai történések után sokan kezdtek 'morogni' a térségben meg odébb, a szemfüles újságírók is kaptak az alkalmon és mindenféle fura hírekkel tömték tele az internetet holmi krízishelyzetekről és törölt járatokról, amiből nem volt igaz egy szó sem.
A körülményekhez képest (hogy mennyire utálok repülni) viszonylag kellemes volt az út, bár kegyetlen meleg. Ez lehet hogy a forró égöviek szokása, de a gépen úgy befűtöttek, hogy már felszállás előtt mindenki izzadt. Viszont leszállás után nem volt 'annyira' kellemetlen a magas páratartalom, csak az, hogy másfél órán keresztül pakolták ki a bőröndöket a gépből. Az egyetlenből, ami akkor éjfélkor még ott tengődött a repülőtéren.
Végül kisebb-nagyobb 'dolgok' (hotelkártya kitöltése a buszon sötétben, őrült söfőr vezetési stílusa és a szállodában való eltévedés) után úgy adódott, hogy reggel fél négykor mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy lefeküdjek aludni már egyáltalán nem voltam álmos. A tenger is zúgott (zúgjon is, extra pénzt fizettem a szobáért) ami először azért furcsa, bármennyire is jó (kivéve, ha szélviharral párosul, de az egy másik történet).
Szóval jó kis hét nézett itt ki. Az átlaghőmérséklet 35 fok volt árnyékban, nagyjából tizenkét órát garantáltan sütött a nap, a víz meleg volt és remek zenéket játszottak (ismeri valaki a La Bomba-King Africa-t?). Az étterem konyhája sem volt rossz, kivéve a reggeliket, szerintem az nem európai emberek való, amit én ott találtam. Jó, tudom, hogy borzasztó finnyás vagyok, de szerintem a tojásos lecsó, 'főtt káposzta-virsli egytál', párolt sárgarépa, párolt cukkini, főtt bab, savanyúságok azért nem megszokott. Az ájultatós édes péksüteményeket, lekvárokat meg joghurtokat meg még mindig nem szeretem. Ja, és kenyeret, kiflit meg zsömlét sem, igaz volt uborka meg sajtok, de előbbi keserű volt, utóbbiak meg édesek, viszont remekül kiegészítették az esti sárgadinnyét. A müzliket szeretem, de csak kukoricapehely meg valami choco pops volt. Gyümölcsöt nem eszek reggel, a palacsinta meg szerintem desszert.
A morgásomat ellensúlyozandó az ebéd és a vacsora mindig nagyon finom volt, azt sem tudtam, hogy mikor éppen mit kéne megkóstolni, mert fizikai képtelenség mindenből szedni. Kivéve a roston sült tonhalat, mert abból három szeletet ettem, viszont köret nélkül. Most őszintén, ki bír ellenállni, mikor a kerti grill mellett lóg három emberméretű hal, amit pár órája fogtak ki, és a szakács csak úgy dobálja a parázs fölé a frissen kimetszett darabokat? Nem sokan. Ugyanezt a sztorit megjátszották még néhány marhával is, csak korosak lehettek, mert nagyon rágós volt a hús. Ó és desszertnek mindig volt friss datolya, ami hála az égnek egészen más mint a szirupos import.
Ezt szerettem is volna hozni haza, de mikor Sedouikech-be mentünk a piacra még nem vettem, később meg nem jártunk olyan helyen, ahol árultak volna. Ez is egy érdekes jelenség volt árusokkal a várost átszelő főúton. A datolyán kívül árultak: fehér hagymát, sütőtököt, petrezselymet, sárga-és görögdinnyét,citromot, krumplit és a szokásos zöldségeket, fűszereket, háztartási kisgépeket, CD-ket, DVD-ket, mosószert meg hasonló dolgokat, volt még rengeteg ékszer, kerámia, ruha és fonott táskák is meg birka. Na itt nem vettem semmit sem, ami rám jellemző módon mindenképpen szokatlan, de Guellala-ban igen. Nem is kevés pénzért (meg nem mondom mennyit fizettem), de elég szép tálakat találtam, melyek 'értéke' a... hm Zsolnayval vetekszik.
A költekezés okozta stressz levezetéseként aznap délután elmentem a helyi múzeumba, ahol van még skanzen és állatkert is krokodilokkal. Nagyszerű élmény volt a teljes program, mert a múzeumban például rajtam kívül nem volt senki sem, így mindent le tudtam fényképezni, csak elolvasni nem, mert minden arabul és franciául volt, én pedig egyiket sem beszélem. Aztán hiába akartam venni könyvet, nem árultak, viszont a korkodilfarmra a legjobb időben értem oda ahhoz , hogy összeismerkedjek az egyik gondozóval, akivel végül megegyeztünk, hogy megyek vele etetni és még egy fogat is kapok (amiből azóta medált csináltattam és amikor felteszem, mindenkinek azt mondom, hogy az a szemfogam csak megtartottam gyerekkoromból. Döbbenet, de elhiszik.)
Egyenlőre ennyi és még néhány kép.
Kalandosnak éppen nem nevezhető, ellenben 11 éve tervezett útról van itt szó, mert bár mindig vissza akartam menni Tunéziába, állandóan közbejött valami (Görögország, Horvátország ,egy 'majdnemjordánia', Málta meg ilyenek). Ölü Deniz helyett is ide szerettem volna menni, csak akkor győzött a kíváncsiság meg a türelmetlenség, hogy minél hamarabb utazhassak.
Meg ez egy ajándék is volt a valahányadik születésnapomra, szóval stílusosan akartam ünnepelni és a szálloda mólójának a végén ülve akartam kibontani a képeslapomat, amit a Google Earth-ön találtam.
(A Google Earth egy remek szórakozás, órákat el tudok tölteni azzal, hogy fürkészem a tengerpartokat és nézem a képeket, így láttam meg a holelt is meg az ötletet, hogy majd akkor hétfőn este háromnegyed hétkor...)
Szóval tavaly június végén kezemben egy Djerbára szóló repülőjeggyel meg a visszaigazolással a Menzelből elég jó érzés volt, hogy na most tényleg visszamegyek két hónap múlva. Bármi is lesz. Lett. A libiai történések után sokan kezdtek 'morogni' a térségben meg odébb, a szemfüles újságírók is kaptak az alkalmon és mindenféle fura hírekkel tömték tele az internetet holmi krízishelyzetekről és törölt járatokról, amiből nem volt igaz egy szó sem.
A körülményekhez képest (hogy mennyire utálok repülni) viszonylag kellemes volt az út, bár kegyetlen meleg. Ez lehet hogy a forró égöviek szokása, de a gépen úgy befűtöttek, hogy már felszállás előtt mindenki izzadt. Viszont leszállás után nem volt 'annyira' kellemetlen a magas páratartalom, csak az, hogy másfél órán keresztül pakolták ki a bőröndöket a gépből. Az egyetlenből, ami akkor éjfélkor még ott tengődött a repülőtéren.
Végül kisebb-nagyobb 'dolgok' (hotelkártya kitöltése a buszon sötétben, őrült söfőr vezetési stílusa és a szállodában való eltévedés) után úgy adódott, hogy reggel fél négykor mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy lefeküdjek aludni már egyáltalán nem voltam álmos. A tenger is zúgott (zúgjon is, extra pénzt fizettem a szobáért) ami először azért furcsa, bármennyire is jó (kivéve, ha szélviharral párosul, de az egy másik történet).
Szóval jó kis hét nézett itt ki. Az átlaghőmérséklet 35 fok volt árnyékban, nagyjából tizenkét órát garantáltan sütött a nap, a víz meleg volt és remek zenéket játszottak (ismeri valaki a La Bomba-King Africa-t?). Az étterem konyhája sem volt rossz, kivéve a reggeliket, szerintem az nem európai emberek való, amit én ott találtam. Jó, tudom, hogy borzasztó finnyás vagyok, de szerintem a tojásos lecsó, 'főtt káposzta-virsli egytál', párolt sárgarépa, párolt cukkini, főtt bab, savanyúságok azért nem megszokott. Az ájultatós édes péksüteményeket, lekvárokat meg joghurtokat meg még mindig nem szeretem. Ja, és kenyeret, kiflit meg zsömlét sem, igaz volt uborka meg sajtok, de előbbi keserű volt, utóbbiak meg édesek, viszont remekül kiegészítették az esti sárgadinnyét. A müzliket szeretem, de csak kukoricapehely meg valami choco pops volt. Gyümölcsöt nem eszek reggel, a palacsinta meg szerintem desszert.
A morgásomat ellensúlyozandó az ebéd és a vacsora mindig nagyon finom volt, azt sem tudtam, hogy mikor éppen mit kéne megkóstolni, mert fizikai képtelenség mindenből szedni. Kivéve a roston sült tonhalat, mert abból három szeletet ettem, viszont köret nélkül. Most őszintén, ki bír ellenállni, mikor a kerti grill mellett lóg három emberméretű hal, amit pár órája fogtak ki, és a szakács csak úgy dobálja a parázs fölé a frissen kimetszett darabokat? Nem sokan. Ugyanezt a sztorit megjátszották még néhány marhával is, csak korosak lehettek, mert nagyon rágós volt a hús. Ó és desszertnek mindig volt friss datolya, ami hála az égnek egészen más mint a szirupos import.
Ezt szerettem is volna hozni haza, de mikor Sedouikech-be mentünk a piacra még nem vettem, később meg nem jártunk olyan helyen, ahol árultak volna. Ez is egy érdekes jelenség volt árusokkal a várost átszelő főúton. A datolyán kívül árultak: fehér hagymát, sütőtököt, petrezselymet, sárga-és görögdinnyét,citromot, krumplit és a szokásos zöldségeket, fűszereket, háztartási kisgépeket, CD-ket, DVD-ket, mosószert meg hasonló dolgokat, volt még rengeteg ékszer, kerámia, ruha és fonott táskák is meg birka. Na itt nem vettem semmit sem, ami rám jellemző módon mindenképpen szokatlan, de Guellala-ban igen. Nem is kevés pénzért (meg nem mondom mennyit fizettem), de elég szép tálakat találtam, melyek 'értéke' a... hm Zsolnayval vetekszik.
A költekezés okozta stressz levezetéseként aznap délután elmentem a helyi múzeumba, ahol van még skanzen és állatkert is krokodilokkal. Nagyszerű élmény volt a teljes program, mert a múzeumban például rajtam kívül nem volt senki sem, így mindent le tudtam fényképezni, csak elolvasni nem, mert minden arabul és franciául volt, én pedig egyiket sem beszélem. Aztán hiába akartam venni könyvet, nem árultak, viszont a korkodilfarmra a legjobb időben értem oda ahhoz , hogy összeismerkedjek az egyik gondozóval, akivel végül megegyeztünk, hogy megyek vele etetni és még egy fogat is kapok (amiből azóta medált csináltattam és amikor felteszem, mindenkinek azt mondom, hogy az a szemfogam csak megtartottam gyerekkoromból. Döbbenet, de elhiszik.)
Egyenlőre ennyi és még néhány kép.
