Igen, néha ez is előfordul. És azért néha, mert általában próbálom menteni a menthetőt, néha több, néha pedig kevesebb sikerrel. Az egyetlen dolog, amire nincsen mentség, ha valamit szénné égetek, vagy legalábbis "enyhén megbarnítok". Érdekes, hogy ezek viszont mindig anyukámhoz kapcsolhatók. Félreértés ne essék, senki sem hibás, csak, ha éppen otthon vagyok és sütök, anyukám általában megkérdezi, hogy nem ég véletlenül valami? Nem, nem ég. Kivéve egyszer.
Pogácsát sütöttem és amint betoltam a tepsit a sütőbe kimentem a konyhából, mert éppen nyár volt és iszonyatosan meleg. A szobám meg odafent kellemesen hűvös, így gondoltam ott várok. Valamiért feljött anyukám és elekezdtünk beszélgetni, majd a beszélgetés valahol átcsapott heves veszekedésbe és már azt se' tudtuk, hogy hol vagyunk és mi van. Dobálóztunk mindnféle dolgokkal (nem káromkodtunk, sosem szoktunk, csak monduk a magunkét többnyire egyszerre) még nem meguntam a dolgot és füstölögve lerobogtam a lépcsőn, hogy kimegyek a kertbe és szedek valmit, gondolom körtét, mert már augusztus vége volt.
Na akkor láttam viszont csodát, amikor beléptem a konyhába, vagyis nem láttam semmit mert az egész helység egy masszív fekete dolog volt, egyszerűbben: FÜST. Még eltántorogtam a tűzhelyig a könnyem is folyásnak eredt, de végül valahogy csak kidobtam tepsistől az elszenesedett pogácsákat a járdára.
Eme kis közjáték viszont olyan sokkolóan hatott ránk, hogy már azt is elfelejtettük, hogy előtte még élénken veszekedtük, hálaimákat rebegtünk helyette, hogy nem gyulladt fel a ház. Utána azért kisült a második tepsi pogácsa.
Na ez volt a bevezető, mert a tegnapi (bár semmi sem gyulladt ki vagy robbant fel) este is felér egy valóságos katasztrófával. Kezdjük ott, hogy szombat volt és úgy keltem fel, hogy én aznap aztán végképp nem csinálok semmit. Ezt elég szépen űztem hol a kanapén, hol pedig a fotelban, még végül este hat felé megutam a dolgot, mert a laptopot egész egyszerűen elhajítottam, kirohantam a konyhába, kötényt kötöttem és "elkeztem főzni". Ez is több szintből áll persze, mert már készülök a jövő heti születésnapomra, meg valami rendes ennivaló után is sóvárogtam, ami NEM VAJAS KENYÉR (bio Graham kenyér Kerrygolddal, szerintem annyira nem gáz).
Első lépés a marcipán eklészítése volt, ez lesz ugyanis az ünnepi tortám bevonata. Ez nem is tartott tovább öt percnél, téglalappá formáztam, fóliába csomagoltam és ment a hűtőbe. Utána eszembe jutott, hogy vettem fagyasztott spenótot főzeléknek, s miután ez péntek este volt, a zöld cucc már kiolvadt, hát megcsináltam. Pipa. Egészen addig, még észre nem vettem pakolás közben a wokomat és rögtön beindult a fantáziám a gyömbéres pirított zöldségre. Hétre már ez is pipa. Az viszont csak ma reggelre jutott el a tudatomig, mikor az ételeket dobozoltam be a hűtőbe, hogy legalább öt napig el vagyok látva főtt étellel. Ez különösen akkor érdekes ha ezeből a kb. 75% csak frissen jó. Mindegy, megeszem.
Következő pofon: nagy tál ringlót találok. Igen, rémlik valami, hogy az egyik kollégám hozta még kedden, amit aztán hűvösre is tettem, hogy jó helyen legyen a szombati lekvárfőzésig. Szóval a stir fry után megfőztem a lekvárt is. tettem bele csillagánizst, hogy kicsit jobb íze legyen, meg hogy nekem jobb kedvem legyen, mert akkor már este nyolc óra volt. De a lekvár végre készen volt, üvegekbe töltve hűlt a konyhaszekrényen én meg marha elégedett voltam.
És ezen a ponton kellett volna abbahagynom mindenféle tevékenykedésemet, mert akkor talán boldogan vonultam volna később egy jó könyv társaságában az ágyba, de nem. Mert ha születésnap, akkor sok-sok képeslap és cserébe valamilyen sütemény a munkatársaknak. Még valamikor a hét folyamán körvonalazódott bennem egy lehetséges keksz megvalósítása, mit nekem szombat este meg konkrét recept hiánya, nekivágtam. Baromi gondosan kikészítettem a jegyzetfüzetemet, felírtam, mik kerülnek majd a tésztába, asztán elkezdtem adagolni, méricskélni meg irkálni. Az alapötet persze jó volt (hogyne lenne), csakhát valaki tuti kibabrált velem. Mert a tk. tönkölyliszt szerintem tk. rozsliszt volt. Meg lehet hogy inkább vajat kellett volna használnom olíva olaj helyett. Végül a gyakorlatilag atomjajira hulló tésztához kínomban elkeztem sima fehérlisztet gyúrni, meg vizet... Hát ember szerintem száz kiló lisztből nem dagasztott még annyi ideig tésztát. még én ezt az "egyszerű keksznek valót", de végül csak lett belőle valami. De szerintem egy rettentő kemény valami, így nyújtás közben már azon agyaltam, hogy az eredeti tervhez képest (2x2-es négyzetek baracklekvárral összeragasztva), mit változtassak rajta, hogy:
-senki foga se' törjön ketté, ha belehrap
-a harapás során a fogak által kifejtett nyomás következtében a lekvár ne follyon ki
A megoldást abban láttam, ha falatsütiket gyártok. Ezt csak az az egy probléma akadályozta meg hogy nincsen olyan kicsi kerek kiszúróformám, ami a non plus ultra egyik alapvető kelléke. Végül hosszas kutakodás után megtaláltam a fogpiszkálós dobozt, aminek körülbelül akkora az átmérője, mint egy száz forintosnak. Éljen! Kinyújtottam a tésztám 1 mm vastagságúra és este tizenegyig nagyjából 300 miniatűr korongot szaggattam ki és sütöttem meg. Utána elmentem zuhanyonzi, bedőltem az ágyba és nagyon sokáig nem mozdultam meg.
De az ámokfutásom még valószínűleg mindig tart, mert mialatt ezeket a sorokat írom, már azon gondolkozom, hogy a süteményből kimaradt három tojásfehérjéből ma minihabcsókokat kéne gyártanom...
Ó és még valami! Ha a kekszekből valami csoda folytán mégis lesz valami (mert betöltni azért be fogom) felrakom a blogra.
Asszem most megyek egy jót edzeni.
