Logika

Az emberi logika néha kifürkészhetetlen. Az angoloké meg szinte mindig. Délelőtt éppen 'száguldottam'... na jó, gyorsan bicikliztem a város felé a parkon át, ami tele van ösvényekkel, szűk utakkal és mindenféle növényekkel amik szúrnak.

Egyik pillanatban feltűnik előttem egy gyerek. Elég messze volt még ahhoz, hogy csak simán félreálljon az utamból, ehelyett szoborszerűen megmerevedett, szintúgy a mögötte megjelenő nagyapja. Fülig érő szájjal mosolyogtak rám, hogy hagyjanak elmenni, én meg közben azon gondolkodtam, hogy a 'kvázi' milliméteres átjárón, amit nekem hagytak végül beleesek-e a tüskebokorba.

A víz

Hm... remélem, ezt a szüleim soha sem fogják olvasni, ha meg igen, olyan régen történt a dolog, hogy szinte nem is érdemes vele foglalkozni. Bár néha elgondolkodok, hogy vajon tényleg jártam-e úgy ahogy, bár a memóriám az, amivel mindenkit az őrületbe tudok kergetni, úgyhogy szerintem megtörtént.

Hol is kezdjem? Az elején, vagy a végén? A végén mondjuk hülyeség, mert valószínűleg nem fejeződött még be az eleje meg egyszerűen csak in medias res.

Szóval, azt hiszem, kicsi gyerekként egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe, mondjuk az Adriaiba, mert éppen ott voltunk. Megláttam valakit, utána akartam menni, egyszer csak eltűnt a lábam alól a 'talaj'. Szerintem bepánikolhattam, mert elkezdtem kapálózni, mire egy idegen valaki kivitt oda, ahol már leért a lábam, onnan pedig kifutottam a partra. Ennyi. Sosem beszéltem róla senkinek sem, bár gondolom fejben azonnal jegeltem a dolgot, mert ennyi év után mégis eszembe jutott. És nem, nem kell a szüleimet hibáztatni, valakikre voltam bízva, akik nem vették észre hogy elugrándoztam a 'mélyvízbe' és valóban egy pillanat alatt történt. Ja, amúgy tudtam úszni, egész jól, csak hát a pánik...

Ez a történet tavaly jutott eszembe, el is felejtettem, hogy valamikor régen ilyen is volt, mindössze annyi volt érdekes a számomra, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félni kezdtem a mély víztől. Rettegtem, ahol nem ért le a lábam, a 'nyakigérőben' viszont órákig elúszkáltam volna. Az uszoda még könnyebb helyzeteket teremtett, de a balatoni vagy a tengeri nyaralások alkalmával mindig jött az a fura érzés, hogy veszélyes, ha nem éreztem a lábam alatt semmit.

A helyzet mostanra annyit javult, hogy a mélység már nem akadály, csak a fejemet nem merem még mindig víz alá dugni. Kész vicc, hogy az uszodában újra tanultam a technikát - helyesbítek, tanulgattam, mert pár nap után feladtam, ugyanis szégyen ide vagy oda, féltem, félek a víz alatt.

:)

Na végre sikerült törölni magam az iwiw-ről! Facebook-on meg hál' Istennek sosem voltam...

Erdőben lakni...

Volt egy gyerekkori álmom. Illetve nem is egy, millió, de erre határozottan emlékszem. Egy napon elképzeltem, milyen jó is lenne egy gyönyörű erdőben lakni egy kicsi faházban. Aztán egyre többet gondoltam a dologra és pár hét után már határozott elképzeléseim voltak. A lehető legközelebb kellett lennie a faluhoz ahol laktam, hogy bármikor hazamehessek ezért, vagy azért, biciklivel természetesn, mert egy tíz éves gyerek hogyan is tudna vezetni? Aztán nagy gondosan megterveztem a házat is. A felét elfoglalta a nappali, a másik felét meg kettéosztottam, az egyik lett a hálószoba, a másik a konyha. Érdekes, hogy a fürdőszoba viszont eszembe sem jutott. Bár valószínűleg tisztálkodni jártam volna haza, de ki tudja olyan régen volt. És hogy mit csináltam volna a faházamban? Már nem emlékszem. Jaj, de igen, festőművész akartam lenni.

Az ilyen történetek mindig megmosolyogtatnak. Milyen kis álmodozó, felhőkön lebegő kislány lehettem? De őszintén, ki nem volt az? Mi például az ilyen sztorikat 'barbiztuk' le a barátnőimmel. Bár a faházas dologról eddig senkinek sem beszéltem, gyanítom már akkor elég okos lehettem ahhoz, hogy tudjam, hallgatni néha arany és ez 'arany' volt.
De hogyan jutott ez most mégis eszembe? Nagyon egyszerű a válasz, egy erdőben lakom. Na nem kint a rengeteg közepén és nem is egy faházban, de ha a gyerekkori álmodozásaimra visszagondolok, akkor itt most sok dolog hasonlít arra, amiről akkor ábrándoztam. És ha gyerekként már annyi eszem lett volna, mint amennyi most van, vagy legalább élettapasztalatom (ami persze alapból lehetetlen, de ki tudja, a sors csodákra képes), akkor úgy felejtettem volna el ezt a kis álmomat, ahogyan eszembe jutott (nem úgy, mint azt amikor magánnyomozó voltam a Bahamákon, de ez egy másik történet).

Ugyanis! Az első és legfontosabb undorodom a pókoktól. Nem, nem félek tőlük (azok a darazsak, mert allergiás vagyok rájuk, például a gimnáziumi ballagásomon majdnem belehaltam egy csípésbe, de végül túléltem), hanem még a látványuk is taszít, vagy valami hasonló, egyszerűen ne is legyenek, tűnjenek el a Föld színéről, mert fertelmesen gusztustalan teremtmények. Márpedig itt, ahol lakom, van belőlük állítólag mindenféle, párhoz már nekem is volt szerencsém, méghozzá a legbizarrabb helyeken. Na, azóta úgy szellőztetem a szobáimat, hogy ülök az ablak előtt és várok, meg figyelek. Nem kérek ehhez kommenteket én így érzem biztonságban magam. Meg egyébként is, kit hívjak ki? A rendőrséget? Bár amilyen elmés tudok néha lenni, képes volnék rá. És ami azt illeti, még vészhelyzetnek is beillik. Bár most hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott egy képtelen ötlet.

Még sok éve, mikor a régi szomszédaink még mellettünk laktak (hát ez is egy értelmes mondat lett, de most nem gondolkozom a fogalmazáson többet) sokat morogtak nekünk a vakondjaik miatt, illetve, hogy nem akarják őket a kertjükben látni. Szó tettet követett, szereztek egy vakondriasztót, ami állítólag valamilyen hangokat bocsát ki és elriasztja a kisállatokat. Le is ásták az udvaruk közepére, s pár nap elteltével a füvükön nem lett újabb halom, a régieket meg szépen elegyengették. Működött, juhé! Viszont azóta a mi kertünk lett tele vakondokkal. Itt is él a mondás, hallgatni arany. Egy árva szót sem szóltunk, a szülők persze majd' felrobbantak a méregtől, mert még kertbolondabbak, mint szomszéd, én meg jókat kuncogtam, mert mint sok más dolog az életünkből, ez is beleillett egy vígjátékba.

Nos akkor a röpke bevezető után rá is térnék a lényegre: lehet hogy ilyen riasztó pókok ellen is létezik? Vagy ha nem, akkor a vakondokét is lehet használni? Mert egy életem, egy halálom, én tuti, hogy beszerzek egyet és bebetonozom a kertem közepére, aztán legfeljebb nem működik. Most persze azt kellene tennem, hogy egy halom dolgot elolvassak a vakondokról meg a pókokról, de az rengeteg képes illusztrációval jár, így csak erősen gondolkodok, még össze nem akadok egy biológussal, akit majd alaposan kikérdezek. Vagy jobb híján ha majd otthon leszek, elmegyek a helyi vegyszerboltba és ott fogok érdeklődni.

A másik bosszúságom a kertem mögött levő óriási tölgyfa. Ősszel naponta borította be levelekkel a hátsó udvarom minden négyzetcentiméterét, naponta söpörtem, naponta morogtam és egész télen imádkoztam, hogy a nagy hidegben `faggyon` ki. Nem fagyott. Megjött a tavasz, ami persze egy nagyon szép dolog minden évben, madárcsicsergős és illatos a gyönyörű színeivel együtt. Vele együtt kihajtottak a levelek is a fán. És azóta minden nap rendületlenül fúj a szél, tépkedi a leveleit, tördeli az ágait (ami talán azt jelenti, hogy a fa a végét járja, de ha így van, azért ne felém dőljön) és beborítja a kertemet mindenféle növényi hulladékkal, mire este hazajövök a munkahelyemről. Öröm látni, másnap reggel meg söpörhetek újra.

Következő bosszúság nincsen (kész csoda, hisz' én állítólag nagyon sokat morogk), csak ennyi volt. Mert ezt a két dolgot leszámítva imádok itt lakni ennek a kicsi erdőnek a közepén.

Ami, mint nemrég megtudtam nagyon sok évvel ezelőtt valóban erdő volt, aztán a városunk akkori vezetése úgy döntött, hogy egy részén házakat kell építeni. De mivel a természetet sem akarták csúnyán megtépázni, a fák nagy részét meghagyták, s közöttük, mellettük, előttük valóban gombamódra kezdtek el otthonok kinőni a földből. A terület időközben úgy kiterjedt, hogy összeépült a várossal, bár az még így is legalább négy mérföldre van innen. Mégis az ember úgy érzi, hogy ez egy különálló világ, egy kis falu a város mellett.

Szóval tényleg szeretek itt lakni. Szeretem a tölgyfán lakó mókusokat és a kertben néha leszálló madarakat. Ha az utcán sünt látok, képes vagyok megállni, hogy mosolyogva nézzem. Ha reggelente futni megyek, mindig átfutok egy kis mezőn, aztán be az arborétumba, s ott csak kocogok körbe-körbe a tó körül. A növények lenyűgözőek, a kacsák mellett megjelentek a vadludak, hattyúk, feketerigók és a hollók is. Az idő csodás, a levegő tiszta és illatos, legszívesebben egész nap ott ülnék.

A házam megbújik a fák tövében, igazi kis mesekuckó, kivülről olyan, mint a többi, de ha belépünk, színes és bájos. A konyhaajtóról egy nagy csokor szárított babércsokor lóg le, el sem bírnám már nélküle képzelni a konyhát. Az ablak tele van cserepes fűszernövényekkel, egy fonott kosárban tojások a szekrényen. Egy másikon az eceteim és olajaim nagy része, aztán a gépeim, fakanalaim, késeim, eszközeim kerámiatartókban, amik nélkül nem igen bírnám már elképzelni a sütés-főzést.

A nappali is csupa vidámság, tele Muranoi üvegtárgyakkal, nagy csokor virággal az asztalon, most éppen rózsaszín tulipánok. Bár ez és a ház többi szobája sincsen még teljesen befejezve, szerintem már alakulnak a dolgok. Azon gondolkodtam, hogy otthonról rengeteg szép holmit tudnék hozni, amikkel folytathatnám a lakberendezést és akkor tényleg egy álomba beleillő házat rendezhetnék be a kis erdő közepén.

S íme egy másik bizonyíték arra, hogy az álmok valóra válhatnak, még születésnapomra kaptam egy festőkészletet az egyik barátomtól.

A titok meg Paris

Eléggé elfoglalt voltam az elmúlt hetekben, így most szeretném megköszönni, hogy annyian aggódtak értem, nagyon jól esett. Különösen, hogy mindig azt hiszem, hogy ezt a blogot csak magamnak írom, aztán meg kiderül hogy nem, mert vannak mások is akik olvassák. Szóval köszönöm szépen, remekül vagyok.
Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha csak jó dolgok történnének velünk, vagyis hogy mindig az történjen, amit mi akarunk. Nos ez utóbbi sajnos alapból lehetetlen, az előbbi sem nagyon valószínű, mert mikor már oda jutunk, hogy csak mosolyogni tudunk mindenen és még a kandalló felett lógó kép üvegében is a saját boldog és elégedett arcunkat látjuk beüt a ménkű. Na miután ez megtörtént, már tudtam, hogy hiába van meg mindenem és lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, jobb félni mint megijedni alapon óvatosabb vagyok.
Mert bár hiába omlott össze az életem pár óra alatt és építettem újjá pár hét alatt, utána jött a következő csapás: leestem a lépcsőn. Ebből csak annyi volt a jó, hogy csupán "összezúztam" magam és nem tört el semmim sem. Ezek után nem volt elég a költözés és az újrakezdés stressze - ami meglepő módon pár nap alatt elmúlt - , kitaláltam, hogy mire a szüleim jönnek hozzám Húsvétra (amúgy éppen ma mentek haza), milyen jó lenne megtanulni vezetni, mert akkor mehetnénk mindenfelé, akkor amikor csak kedvünk tartja.

Hú, ez volt az én nagy titkom kvázi fél éven át. És de jó most így leírni, pedig egy jogsi igazán nem nagy szám, de akkor is, piszkosul boldog vagyok. Főleg, hogy mindig azt hangoztattam, hogy én soha, de soha nem tanulok meg vezetni, mert hülyeség, mert bárki elvisz bárhová, ahová csak akarom. Aztán november végén kipattant a fejemből az isteni szikra, hogy akkor megcsinálom. El is mondtam mindenkinek, barátoknak, kollégáknak és többen meg is veregették a vállamat, hogy oké kislány próbáld meg, hátha sikerül, de azért ne bízd el magad. Á, oda se' neki, gondoltam, miért ne lehetne erre öt hónap elég? Tett tettet követett, meg rengeteg bosszúságot, mert mire megjött az engedélyem leesett a hó. Igen, az a nagy hó, ami belepte Angliát. Most joggal mondhatná bárki, hogy gyáva vagyok, hogy halogattam a kezdést, de a pokoli útviszonyok miatt el kellett halasztani januárig, mert közben még egy hosszabb szabadságra is mentem. Mindössze egy órát sikerült összehozni december végén, hogy egyáltalán fogalmam legyen az autók működéséről, de mivel kb. kétcentis jégpáncél fedte akkor az utakat, nem sok hasznát vettem.

Idén viszont nagy erőkkel vetettem bele magam a vezetésbe, heti öt-hat órát vettem és közben baromira magabiztos voltam, hogy minden rendben lesz. Nos többé-kevésbbé rendben is volt, a kreszvizsgám pár hét alatt meglett és mellesleg megjegyzem, hibátlan és az oktatóm is nagyon elégedett volt velem. Márciusban vettem egy kocsit és utána, hogy kicsit leengedjek, elmentem Máltára, aztán vissza a vezetéshez. Közben rendületelnül készültem a Húsvétra, ami talán nem olyan nagy szám, de én mindent tökéletesre akartam, tele mindenféle jó meglepetésekkel, hogy anyáék teljesen el legyenek ájulva. Ja, mert ők erről az egészről nem tudtak semmit sem, sőt a magyarországi barátaim közül sem senki. Totális titkolózás mindenki előtt.

Az eredeti tervem ugynis az volt, hogy ÉN megyek le anyáékért a repülőtérre, hogy a lehető legnagyobb döbbenetet okozzam. Ezer éve kérleltek már, hogy tanuljak meg vezetni, ígértek mindent, autót is, de csak a fejemet ráztam, hogy majd ha fagy. Lényegében a tervem 99%-ban sikerült, azt az aprócska dolgot leszámítva, hogy nem sikerült még vezetésből levizsgáznom. Na nem azért mert béna vagyok, hanem mert valószínűleg túl későn kezdtem el a dologgal foglalkozni és már nem volt szabad időpont sem áprilisra, sem pedig májusra. Viszont miután Angliában teljesen más szabályok vonatkoznak egy tanuló vezetőre, a tervem mégis sikerrel járt, az egyik kollégámmal mentünk múlt héten a repülőtérre. Illetve ő csak ült mellettem, mert én vezettem. Meglepetés pedig volt, ráadásul hatalmas. Most kereshetnék midenféle jelzőket, de nem fogok, mert úgy sem tudom leírni, hogy mi történt. A szüleim ámulatból estek bámulatba, a kollégáim pedig az elmúlt héten bevallották, hogy nem sok esélyt jósoltak nekem, hogy ezt meg tudom csinálni. Az oktatóm is büszke volt rám. Még az elején megmondta nekem, hogy áprilisig megtanít vezetni és minden úgy lesz, ahogyan elterveztem, a jogosítvány pedig részletkérdés. Az elmúlt tíz nap végeredménye pedig 537 mérföld, amit levezettem. És azt mondták, hogy jól vezetek. Ez nagyon nagy dolog, nekem a világgal ér fel, mert az elmúlt időszakban csak ezen dolgoztam. Szóval amellett, hogy a szüleim és a barátaim is büszkék rám, már én is az vagyok magamra.

Ja és el is neveztem a kicsi kocsit Paris-nak, mivel egy Yaris, ami ráadásul arany színű, meg Angliában ez is egy szokás.

Itt egy fotó ráadásként, amolyan bizonyíték-féle.