Mégtöbb hó

A címnek most csak azért van jelentősége, mert kénytelen voltam és leszek egy darabig gyalog menni nagyjából mindenhová. Jó szép, hogy esik, meg minden, meghozza a karácsonyi hangulatot (három hét meg két nap és utazok, már alig várom), de itt nem szokás tisztán tartani az utakat, csak a fontosabbakat, s mivel az én házam (szerencsére) nem egy főút mellett van, hát rendesen be van fedve hóval. Alatta meg jégpáncél, tehát nem éppen a legbiztonságosabb.

Na most gyalogolni sem éppen a legegyszerűbb, így kénytelen voltam elővenni egy olyan cipőt, ami állja a sarat, illetve a havat, vastag, meleg és még jól is néz ki. Csak az a baj, hogy még a sportosnál is sportosabb, ami nem éppen a legelőnyösebb, ha kicsit jobban akarok kinézni és a ruháim amúgy teljesen más stílust képviselnek. Nem, nem járok szoknyában dolgozni, pedig akad egy-két csinos darab a repertoáromban, mert kapom a megjegyzéseket. Félreértés ne essék, nem rosszakat, csak ilyenkor mindenki engem néz. Mit néz, bámul... ami őszintén szólva nagyon is imponál nekem, de... szóval a szoknya inkább megmarad másoknak.

Szereztem pár farmert és azokat dobom fel mindenféle felsőkkel, meg kiegészítőkkel, de - kik mások, mint a pasik - arra is mindig mondanak valamit. A legfontosabb viszont a cipő. Nincsen ugyan belőle sok, talán hatvan pár összesen, viszont ebbe a hatvanba beletartozik az összes lábbelim. Még mikor a cégnél elkezdtem dolgozni, hatalmas visszhangja volt, hogy egymás után kétszer azt a cipőt nem vettem fel, hát elneveztek Imelda Marcosnak. A drágák! Ja, és erről jut eszembe, hogy múlt pénteken, mikor a Sainsbury's-ben andalogtam valakivel, betévedtünk a Clark's egyik üzletébe és... hát... kicsúszott a számon, hogy én bizony kedvelem a lábbeliket, de hogy csak ennyi van. "Mennyi?" Á, lényegtelen!

Szóval ma bevittem egy kis ballerinacipőt, hogy ott azért abban tipegjek, mert hát a megjelenés az... hm... fontos. És hát persze, hogy ezt is megjegyezték. Senki sem nézett a szemembe, mithta rossz fát tettek volna a tűzre, mindenki a lábamat bámulta. Pasik!

És ráadasul túl sok van belőlük, ami persze nem feltétlenül hátrány, de ha rajtuk és rajtam kívül meg mindenki öregasszony (ez alatt most értek mindenkit, aki több negyvennél, mert amúgy meg én vagyok a legfiatalabb) akkor akarva akaratlanul is én vagyok a középpontban. Hol így, hol pedig úgy, de mindig megtalálnak. Mindegy, kezelem őket.

Már az sem zavar, ha arról beszélnek, hogy az integetős ember (erről majd később részletesen) minden nap bejön hozzám beszélgetni. Mint pénteken kiderült, amúgy is mindenki erről pletykál, hát legalább látják, hogy igaz.

Arról bezzeg nem pletykál senki sem, mikor házi bonbont viszek be és azt esszük, még tart, munka helyett. Viszont legalább finom és még Billy is torkaszakattából üvölti ki Jane-nek a szombám ajtajából a dobozra mutatva, hogy "DIABETIC HAVEN!" És folytatjuk tovább az evést, de azért óvatosan, hogy a később érkezőknek is jusson. Na ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy milyen cégnél is dolgozok én?

Mintha mind bolondok lennénk. Már majdnem fél nyolc volt, mikor még el akartam indítani egy munkát, mikor szinte erélyesen rám szóltak, hogy tegyem csak azt a papírt le, mindjárt megyünk haza. "Pfúj, utálok lusta lenni!" De azért a jónak se' vagyok elrontója. De inkább dolgoztam volna még fél órát, minthogy azt hallgassam, hogy megint kikezdtek.

Csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy ennék egy mince pie-t , de hogy inkább nem, mert akkor megint baromira megfájdul a fejem a sok cukortól. És mintha csak a szülőket hallottam volna: "Sovány vagy, egyél legalább kettőt!", "Hízzál még legalább öt kilót!" (egy frászt, örülök, hogy lefogytam, ezek persze sosem láttak dagin), "Ne tornázz annyit!" és még sok-sok ehhez hasonló megjegyzés. Ááá!

Szóval mikor hazajöttem, első dolgom volt, hogy elkortyolgassak egy bögre kecsketejet, mert az is legalább annyira finom, mint a mince pie és még egészséges is.

És hogy most mennyire nem vagyok magamnál az bizonyítja, hogy megjött a .delicious. és még csak ki sem bontottam. Haza akarok menni, már nagyon rám férne az a két hét szabadság. Fadíszítés, templom, semmittevés, olvasás, barátok, séta az erdőben...

De helyette inkább csak magazinostól felmegyek a hálószobába, bemászok a takaró alá és a kényelmes melegben átlapozom ezt az újságot...

Majdnem három hónap után egy majdnem teljesen jó hétvége és még mindig tudnak fájni dolgok

Tudom, hosszú a cím, de ez most egy helyzetjelentés-féle akar lenni és hűen tükrözi a valóságot.

Most panaszkodni fogok, mert ebből az évből elegem van. Illetve nem az egészből, csak december 19 -éig. Tavaly ugyanis éppen azon a napon kezdődött az a szerencsétlenség-sorozat amin még mindig gyaloglok át (furán hangzik, de így is érzem magam). Akkor volt az a bizonyos hóvihar Magyarországon, az első rossz. És a csapások csak jöttek, én meg minden egyes után azt hittem vége, annál már csak jobb lehet. Lehet is, de nem tudom, mikor. Mikor azt hiszem, hogy most, történik valami kellemetlen, hogy enyhén fogalmazzak.

Mert szerintem megérdemlem a jót, legalábbis néha egy kisebb 'szeletkét' belőle. Az idei év eddigi pozitív eredményei a vásárlásaim. Azok a dolgok legalább megmaradtak nekem és még örülni is tudok nekik. Meg van egy házam. Örüljek ennek is! Meg a munkám, meg a barátaim. Igen, örülök ennek is. De mikor valaki kezében egy olyan similabda-féle vagyok akivel ló-szamár játékot játszanak, akkor azért már elegem van és kikérem magamnak a dolgot.

Tegnap reggelre leesett a tél első hava. Gyönyörű volt. Az utóbbi napokban minden reggel kinézek az ablakon, mikor megyek le a konyhába reggelizni, hogy vajon fehér-e már az utcánk és láss csodát, szombaton az volt. Vegyes érzések kavarogtak bennem, miközben kanalaztam a zabpelyhet, mert bár nagyon szeretem a havat, néha mégis az ellenségemmé válik. Reggeli után visszamásztam a takaró alá, de aludni már nem tudtam, így elhúztam a függönyt és az ágyból fekve kémleltem a felhős eget. Titkon reméltem, hogy aznap már nem hullik több hó, mert akkor dugába dőlhetett volna a fókák meglátogatása.

Izgalommal telve, öt rétegnyi ruhával magamon vártam az indulást. Meseszép tájakon át vitt az út le a tengerpartra és a finom hótakaró csak még csodálatosabbá varázsolt mindent. Már itt élek pár éve, de eddig ilyet csak képeslapokon láttam. Közben újra elkezdett esni a hó, de már nem fordultunk vissza. Az utolsó faluba érkezvén, aminek a neve North Somercotes, azon tűnődtem, tudnék itt élni. Mintha a semmi közepén lennénk és mégis nyüzsög, tele van élettel.

Viszont a hideg az, amire nem lehet ezen a vidéken kellően felkészülni. Süvítő szél csapta meg az arcom, amint kiszálltam az autóból. Elgondolkodtam, vajon elég lesz-e a plussz két pulóver és zokni amit még hoztam magammal? Gyorsan rájöttem, hogy sajnos nem volt elég, de az élmény kárpótolt mindenért. Többszáz fóka heverészett a parton gyakorlatilag mozdulatlanul, élvezték a kellemes déli meleget. Sajnos nem lehetett elég közel kerülni hozzájuk, mivel a part és a sétány közé kerítés van építve, de a legtöbbjük elég bátor volt, gyakorlatilag a lábunk előtt feküdtek. Így is állandóan az optikáimat cserélgettem, hogy minél jobb fotók készüljenek, végülis meg vagyok elégedve magammal. Egy laikus és egy fotós barátom is azt állítja, hogy a legtöbbjük nagyon jó lett, nos köszönöm.

A legcsodálatosabb élmény viszon egy bébifóka születése volt. Magát az eseményt sajnos lekéstük, de az újszülöttet utána hosszú percekig néztem. Megdöbbentő, egyenlőre csak ennyit tudok mondani.

Ezek után az már részletkérdés volt, hogy a csípős hidegben az ujjaim és az orrom szinte jéggé fagytak. A visszaúton feltekertük 25 fokra a fűtést az autóban, nem tett rosszat a közérzetemnek, de ez szerintem mindent elmond az időjárásról, hogy hazaérkezvén gyakorlatilag beleugrottam egy kád forró vízbe és nagyon sokáig ott maradtam.

Remek, mire eddig eljutottam az írással , már nagyon fáradt vagyok, most érzem úgy hogy be sem fejezem, de mentségemre legyen szólva, a mai napom is elég mozgalmasra sikeredett. Mivel a tegnapi mosás után az edzőcipőm még nem száradt meg más aktív elfoglaltságot kellett keresnem magamnak, így jópár rétegnyi ruhát magamra húzván elsétáltam a közeli parkba, hogy csináljak pár téli hangulatú fotót. Ismét meggyőződtem róla, hogy nagyon jó a ropogós havon sétálni és rájöttem arra, milyen viccesek tudnak lenni a vadkacsák, mikor a tavat fedő vékony jégrétegen próbálnak meg sétálni több-kevesebb sikerrel.

Aztán az andalgásom közepette valahol jött az égi sugallat, ha már eddig elgyalogoltam, mi lenne, ha bemennék a városba venni pár dolgot (a park a házamtól maximum húsz perc, a város legalább három és fél mérföld, szóval utólag belegondolva ostoba ötlet volt), de hogy senki se' nézzen őrültnek egy gumicsizmás lányt fura cuccokba öltözve, mint egy magyarázatként a fényképezőgép pántját kilógattam a fotóstáskámból, hogy a Nikon felirat azért látszódjon, így viszont nem tudom kinek gondoltak, de legalább volt egy gud ikszkjúszom a megjelenésemre.

Na és a sztori vége az, hogy továbbgyalogoltam a barátaimhoz, akik végül hazahoztak autóval.

A fájó dologról akarok egyáltalán írni? Nem is tudom. Bár mostanra már nem annyira rossz. Csak nem szeretem ha játszanak velem, mert nekem is vannak érzéseim, hiszen emberből vagyok.

Történt valami három hónapja, minek következtében egy-két napig úgy éreztem, itt a vég én pedig megőrülök. Húsz ember millió apró darabból újra összerakott egy egész emberré, hogy tudtam örülni dolgoknak és már nevettem is egy idő után. Baromi keményen küzdöttem, hogy oda jussak érzelmileg, ahol most vagyok és nincsen szükségem arra, hogy valaki megint porrá zúzzon. Főleg az a valaki ne tegye, akinek a korábbi rémes napokat, heteket, hónapokat köszönhetem. Mert büszkeségem azért nekem is van, mégha többek úgy is gondolják, hogy nincsen. És pár embernek hála, az önbecsülésemet is visszakaptam, mert egy ideig úgy éreztem, hogy az is odalett. Főleg akkor, amikor feldagadt, lógó csuklóval ültem a kórház sürgősségi osztályán, egyedül. De a jó hír az, hogy nem tört el semmim sem miközben leestem a lépcsőn. Igaz, hogy volt egy-két álmatlan éjszakám, mikor alvás helyett csak a plafont bámultam, de az utána következő két hetes kényszerpihenőm alatt olyan dolgokat indítottam el, amik lassan kellemessé teszik a napjaimat, boldoggá tesznek engem.