Anya azt mondja...

... a baj csőstül jön. Meg nem is csak ő mondja, ez sajnos így van. Hm, hol is kezdjem? Ott, hogy kínomban már csak nevetek mindenen? Egyébként igen. Kedden meg is kérdeztem Samantha-t (a főnök), hogy inkább sírjak-e, de azt mondta jobb ha nem és helyette jól átölelt, aztán vihogtunk egy nagyot.

Merthogy az első dolog. Kedd délutáni 'szenárió', miszerint hazafutok vacsorázni és persze kapkodok is, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva (abban a nagykönyvben, amit nekem, csak nekem szántak, mert én mindig kapkodok). Egy béna mozdulatot követően kitépem a belépőkártyámat a nyakamból, leesik a földre, utánahajolok, hogy felvegyem, aztán állok fel és... basszus a lépcső alatt volt. Eredménye: púp a homlokomon, de legalább nem a közepén. Na jó, idő nincsen gondolkodni, irány vissza a labor, majd ott jegelem. Késő viszont, mert a púp közben szuperpúppá nőtte ki magát, közben grimaszolok párat és már el is terveztem egy új frizurát.

Szerda: mialatt 'onlájntényeket' nézek örlődök magamban, hogy menjek-e vásárolni, illetve, ha megyek is hová. Mert valójában semmire sem lenne szükségem, csupán csak pár gallon tejre, pontosabban 12 pintre, ami ml-re pontosan 6816 ml. Meg közben elindítottam egy füszertartólecserélési projectet is és a Sainsbury's-ben pontosan olyan üvegcséket lehet kapni, amilyenek nekem kellenének, meg volt egy £4-os kuponom is, amit sürgősen le kellett vásárolni -igazság szerint vasárnapig, de mivel az egyik készséges eladó egyszer megemlítette, hogy a háztartási részlegre szerdánként kapnak csak árut és nekem rengeteg üveg kell (legalább 50 darab) mindenképpen mennem 'kellett'. Szóval írtam egy gyors listát, hogy mi egyéb kéne még ha már egyszer ott leszek. Bár lassan be kell vallanom, hogy engem már a lista sem fog megmenteni attól, hogy tetemesebb időt töltsek el különböző piacokon vagy bevásárlóközpontokban, azért a remény ha meg utoljára, próbálkozom.

Bár a problémát lehet, hogy az igényeim okozták/okozzák, de alig találtam valamit, amit még felírtam magamnak. A listán többek között szerepelt aritcsóka (eredetileg friss, de a végén már az olajossal is beértem volna... ha olívaolajban lett volna eltéve ,de nem abban volt), spárga, de az meg fonnyadt volt, Taleggio is, de az meg nem volt. Végül vettem ricotta-t, polentát (igaz kuszkuszt akartam, de azt meg nem találtam ott ahol lenni szokott, keresni meg nem volt kedvem), meg báránymájat, mert egyszerűen imádom.

A pénztárnál még kikezdenek az üvegek miatt, hogy mi a bánatért kell nekem belőle 12. Mondtam, hogy több is kéne, de most csak ennyi volt, interneten meg nem akarok rendelni, mert ha a csat nem jó rajta, akkor dobhatom ki, úgyhogy találkozunk még...

Unalmas egy nap eddig, igaz? De a csattanó most jön.

Még a boltban voltam (és kivételesen nem is olyan sokáig) ellopták a biciklimet. A tárolóból. Le volt lakatolva. Ráadásul a biztonsági kamera fel is vette. Remek. Még az ügyfélszolgálatnál toporogtam, a hölgy sajnálkozva mondta, az elmúlt héten is elloptak egyet. "És ezt önök tűrik?"-kérdem én, de láthatóan zavarba hoztam, nem válaszolt. Nagy levegő, aztán taxival gyorsan haza, majd utána rögtön a rendőrségre.

Maradt még egy kevés időm egy gyors edzésre, aztán hajmosás után 'új sérót lőttem be magamnak', hogy a dínópúpom ne látszon.

Mire azonban beértem a munkahelyemre, már tele volt a fejem különböző gondolatokkal. Többek között, hogy ne essen az eső, mert bár volt nálam ernyő utálom, ha esik. Aztán, hogy a rendőrség megtalálja-e a bringámat (kizárt, de bízik, bízik...) meg hogy mennyire finom tud lenni az aszalt meggy tökmagolajba mártogatva. Ráadásul még egy adag tönkölykovász is ott 'illatozott' a táskámban, egy kolléganőmnek ígértem, még szerencse, hogy gyorsan megszabadultam tőle (csak a tésztától, Heather nem mondott fel).

Ezekkel ellentétben a munkatársaim összefont karral várták, hogy mikor érek már be, szerették volna megnézni a fejemet. Pozitívumként azonnal megemlítettem, hogy nézzék a jó oldalát, nem kellett kórházba mennem. Meg hogy fokozzam a már felfokozott hangulatot, elmeséltem, hogy volt egy biciklim. Pff...

Péntek reggel hívott egy rendőr, hogy bár megnézték a biztonsági felvételeket, a férfi aki ellopta a biciklimet, nincsen benne a nyilvántartásukban, így nem nyomoznak tovább, de ha véletlenül megtalálnák, feltétlenül szólnak. Nos ez nem volt egy kifejezetten remek hír, de legalább tudtam, hogy szombaton veszek egy új kétkerekűt, mert szükségem van rá. Aztán mikor éppen sétáltam be délután a laborba, láttam egy rendőrt a biciklitárolónkban buzgón jegyzetelni valamit. Felcsillant a remény, hogy engem keres, de nem, a kolléágáim később elmondták, hogy előző nap a cégtől is ellopták valakinek a biciklijét, mégpedig úgy hogy valaki bejött a sajátján és egy másikon ment ki. A portás meg nem vette észre, mert éppen le volt foglalva a tolvaj barátnője által, hogy ne legyen semmi sem annyira gyanús. Hogy mik vannak?!

Szombaton végül megvettem az új 'járgányt', meg egy szuper erős lakatot is hozzá, amit sajnos vissza fogok vinni, mert annyira erős, hogy nem tudom feltekerni és valahányszor ki akarom nyitni, kiugrik a kezemből. Szóval nem nőnek való. Ettől eltekintve öröm és boldogság, lett egy új bringám és három hét múlva megyek haza. Ez utóbbinak csak annyira van köze a dolgokhoz, hogy már nagyon elfáradtam és egyre jobban várom a szabadságot.

Hétfő, hogy a harmadik 'csapás' is meglegyen, és a munkahelyi biciklitároló. Nagy ívvel kanyarodok jobbra, majd fordulnék balra, hogy szabad helyet keressek mikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve jobbra pillantok és mit látok? A régi biciklimet. Én nem tudom, hogy akkor a hideg vagy a meleg futott-e végig rajtam, de mindenesetre roppant higgadtan fogtam fel a látványt aztán beszéltem a megfelelő személyekkel. A portással, a biztonsági emberünkkel, a rendőrséggel, a kollégáimmal, a szüleimmel...

Valaki azt mondta, ez egy olyan sztori, amit még kitalálni is nehéz. Bizarr véletlen. Ellopnak egy biciklit egy szupermarket parkolójából, de a tolvajnak nem tetszik ezért elmegy egy másik helyre, kb 3 mérfölddel odébb, hogy kicserélje. Balszerencséjére éppen oda viszi, ahol a bicikli eredeti tulajdonosa dolgozik. Nos nekem mondhatni, hogy szerencsém volt, mert az ellopott tárgy megkerült, de igazából nagyon bosszús voltam. Egy halom pénzt öltem bele az újba, erre pár nappal később éppen én találom meg a régit, ráadásul a munkahelyemen? Három különböző rendőrrel beszéltem, mire felfogták hogy mi történt. De nézzük a jó oldalát, van két biciklim. Igaz, szegény Shaun Goodlife-nak egy szál se'...

Morog...

Volt egy szituáció nagyon sok éve, pontosabban 14 éve. A dolgot megelőzte, hogy azon a bizonyos napon a barátaimmal (inkább osztálytársak plussz még hárman az "ások" közül, de ez nem is lényeges) elmentünk egy nagy biciklitúrára. Bár a dolog kimerültségre vonatkozó részéről erős kétségeim vannak, állítottam, hogy nagyon elfáradtam. Eddig rendben is van, hogy valamilyen normális időben elmentem alundni. Ez eddig mind szép és jó, csakhogy jöttek hozzánk valamilyen emberek, hogy minek, azt csak a... Na szóval átjöttek beszélgetni. Hangosan beszélgetni. Nagyon hangosan beszélgetni. Igazság szerint ordibálni, mert még ott voltak nem hogy nem aludtam egy percet sem, de egyenesen belebámultam a plafonon levő csillagok képébe. Elegem volt és nagyon sokáig utáltam őket. Meg közben rájöttem, hogy utálom a zajt. Vagy érzékeny vagyok rá. Vagy valami hasonló. Azóta a füldugó nagyon jó barátom.

A vasárnap is nagyon jó barátom, általában az a pihenőnap az egész héten át tartó őrület után. Akkor nem szeretek menni sehová sem, csak itthon lenni, meg persze tenni-venni, ami éppen jön, hétfőn úgyis megint kezdődik a bolondok háza.

A mostani hétvége viszont úgy alakult, hogy pont vasárnapra szerveződött egy bizonyos program, ami ugyan csak pár órás, de a következmények akár egész napossá is duzzaszthatják, szóval ma tényleg egész nap itthon vagyok és teszem a dolgom, meg mondjuk kicsit leengednék. Nyugodt körülmények között persze, ami egyenlőre alapban lehetetlen, mert a szomszéd olyan hangerővel hallgat valamilyen zenét, hogy a kezem azonnal ökölbe szorul tőle. Pocsék ízléssel, azt azért hozzá tenném. Ez ugyan alapban nem lenne baj, de ő mindig ezt csinálja, és amint hazajön a munkahelyéről bekapcsolja a tv-t, ami aztán addig megy még másnap újra el nem megy dolgozni. Szóval a füldugó nagyon jó barátom.

És nem, nem kötök bele mindenbe, eddig bárki járt itt bármikor, még mielőtt megszólalhattam volna elkezdett puffogni, hogy ezt nem lehet kibírni. Hát valóban nem a legegyszerűbb dolog, de én meg éppen vagyok olyan mázlista, hogy délután, mikor ő hazajön, nem vagyok itthon. Szóval igazából csak a hétvégék miatt morgok.

Logika

Az emberi logika néha kifürkészhetetlen. Az angoloké meg szinte mindig. Délelőtt éppen 'száguldottam'... na jó, gyorsan bicikliztem a város felé a parkon át, ami tele van ösvényekkel, szűk utakkal és mindenféle növényekkel amik szúrnak.

Egyik pillanatban feltűnik előttem egy gyerek. Elég messze volt még ahhoz, hogy csak simán félreálljon az utamból, ehelyett szoborszerűen megmerevedett, szintúgy a mögötte megjelenő nagyapja. Fülig érő szájjal mosolyogtak rám, hogy hagyjanak elmenni, én meg közben azon gondolkodtam, hogy a 'kvázi' milliméteres átjárón, amit nekem hagytak végül beleesek-e a tüskebokorba.

A víz

Hm... remélem, ezt a szüleim soha sem fogják olvasni, ha meg igen, olyan régen történt a dolog, hogy szinte nem is érdemes vele foglalkozni. Bár néha elgondolkodok, hogy vajon tényleg jártam-e úgy ahogy, bár a memóriám az, amivel mindenkit az őrületbe tudok kergetni, úgyhogy szerintem megtörtént.

Hol is kezdjem? Az elején, vagy a végén? A végén mondjuk hülyeség, mert valószínűleg nem fejeződött még be az eleje meg egyszerűen csak in medias res.

Szóval, azt hiszem, kicsi gyerekként egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe, mondjuk az Adriaiba, mert éppen ott voltunk. Megláttam valakit, utána akartam menni, egyszer csak eltűnt a lábam alól a 'talaj'. Szerintem bepánikolhattam, mert elkezdtem kapálózni, mire egy idegen valaki kivitt oda, ahol már leért a lábam, onnan pedig kifutottam a partra. Ennyi. Sosem beszéltem róla senkinek sem, bár gondolom fejben azonnal jegeltem a dolgot, mert ennyi év után mégis eszembe jutott. És nem, nem kell a szüleimet hibáztatni, valakikre voltam bízva, akik nem vették észre hogy elugrándoztam a 'mélyvízbe' és valóban egy pillanat alatt történt. Ja, amúgy tudtam úszni, egész jól, csak hát a pánik...

Ez a történet tavaly jutott eszembe, el is felejtettem, hogy valamikor régen ilyen is volt, mindössze annyi volt érdekes a számomra, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félni kezdtem a mély víztől. Rettegtem, ahol nem ért le a lábam, a 'nyakigérőben' viszont órákig elúszkáltam volna. Az uszoda még könnyebb helyzeteket teremtett, de a balatoni vagy a tengeri nyaralások alkalmával mindig jött az a fura érzés, hogy veszélyes, ha nem éreztem a lábam alatt semmit.

A helyzet mostanra annyit javult, hogy a mélység már nem akadály, csak a fejemet nem merem még mindig víz alá dugni. Kész vicc, hogy az uszodában újra tanultam a technikát - helyesbítek, tanulgattam, mert pár nap után feladtam, ugyanis szégyen ide vagy oda, féltem, félek a víz alatt.

:)

Na végre sikerült törölni magam az iwiw-ről! Facebook-on meg hál' Istennek sosem voltam...

Erdőben lakni...

Volt egy gyerekkori álmom. Illetve nem is egy, millió, de erre határozottan emlékszem. Egy napon elképzeltem, milyen jó is lenne egy gyönyörű erdőben lakni egy kicsi faházban. Aztán egyre többet gondoltam a dologra és pár hét után már határozott elképzeléseim voltak. A lehető legközelebb kellett lennie a faluhoz ahol laktam, hogy bármikor hazamehessek ezért, vagy azért, biciklivel természetesn, mert egy tíz éves gyerek hogyan is tudna vezetni? Aztán nagy gondosan megterveztem a házat is. A felét elfoglalta a nappali, a másik felét meg kettéosztottam, az egyik lett a hálószoba, a másik a konyha. Érdekes, hogy a fürdőszoba viszont eszembe sem jutott. Bár valószínűleg tisztálkodni jártam volna haza, de ki tudja olyan régen volt. És hogy mit csináltam volna a faházamban? Már nem emlékszem. Jaj, de igen, festőművész akartam lenni.

Az ilyen történetek mindig megmosolyogtatnak. Milyen kis álmodozó, felhőkön lebegő kislány lehettem? De őszintén, ki nem volt az? Mi például az ilyen sztorikat 'barbiztuk' le a barátnőimmel. Bár a faházas dologról eddig senkinek sem beszéltem, gyanítom már akkor elég okos lehettem ahhoz, hogy tudjam, hallgatni néha arany és ez 'arany' volt.
De hogyan jutott ez most mégis eszembe? Nagyon egyszerű a válasz, egy erdőben lakom. Na nem kint a rengeteg közepén és nem is egy faházban, de ha a gyerekkori álmodozásaimra visszagondolok, akkor itt most sok dolog hasonlít arra, amiről akkor ábrándoztam. És ha gyerekként már annyi eszem lett volna, mint amennyi most van, vagy legalább élettapasztalatom (ami persze alapból lehetetlen, de ki tudja, a sors csodákra képes), akkor úgy felejtettem volna el ezt a kis álmomat, ahogyan eszembe jutott (nem úgy, mint azt amikor magánnyomozó voltam a Bahamákon, de ez egy másik történet).

Ugyanis! Az első és legfontosabb undorodom a pókoktól. Nem, nem félek tőlük (azok a darazsak, mert allergiás vagyok rájuk, például a gimnáziumi ballagásomon majdnem belehaltam egy csípésbe, de végül túléltem), hanem még a látványuk is taszít, vagy valami hasonló, egyszerűen ne is legyenek, tűnjenek el a Föld színéről, mert fertelmesen gusztustalan teremtmények. Márpedig itt, ahol lakom, van belőlük állítólag mindenféle, párhoz már nekem is volt szerencsém, méghozzá a legbizarrabb helyeken. Na, azóta úgy szellőztetem a szobáimat, hogy ülök az ablak előtt és várok, meg figyelek. Nem kérek ehhez kommenteket én így érzem biztonságban magam. Meg egyébként is, kit hívjak ki? A rendőrséget? Bár amilyen elmés tudok néha lenni, képes volnék rá. És ami azt illeti, még vészhelyzetnek is beillik. Bár most hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott egy képtelen ötlet.

Még sok éve, mikor a régi szomszédaink még mellettünk laktak (hát ez is egy értelmes mondat lett, de most nem gondolkozom a fogalmazáson többet) sokat morogtak nekünk a vakondjaik miatt, illetve, hogy nem akarják őket a kertjükben látni. Szó tettet követett, szereztek egy vakondriasztót, ami állítólag valamilyen hangokat bocsát ki és elriasztja a kisállatokat. Le is ásták az udvaruk közepére, s pár nap elteltével a füvükön nem lett újabb halom, a régieket meg szépen elegyengették. Működött, juhé! Viszont azóta a mi kertünk lett tele vakondokkal. Itt is él a mondás, hallgatni arany. Egy árva szót sem szóltunk, a szülők persze majd' felrobbantak a méregtől, mert még kertbolondabbak, mint szomszéd, én meg jókat kuncogtam, mert mint sok más dolog az életünkből, ez is beleillett egy vígjátékba.

Nos akkor a röpke bevezető után rá is térnék a lényegre: lehet hogy ilyen riasztó pókok ellen is létezik? Vagy ha nem, akkor a vakondokét is lehet használni? Mert egy életem, egy halálom, én tuti, hogy beszerzek egyet és bebetonozom a kertem közepére, aztán legfeljebb nem működik. Most persze azt kellene tennem, hogy egy halom dolgot elolvassak a vakondokról meg a pókokról, de az rengeteg képes illusztrációval jár, így csak erősen gondolkodok, még össze nem akadok egy biológussal, akit majd alaposan kikérdezek. Vagy jobb híján ha majd otthon leszek, elmegyek a helyi vegyszerboltba és ott fogok érdeklődni.

A másik bosszúságom a kertem mögött levő óriási tölgyfa. Ősszel naponta borította be levelekkel a hátsó udvarom minden négyzetcentiméterét, naponta söpörtem, naponta morogtam és egész télen imádkoztam, hogy a nagy hidegben `faggyon` ki. Nem fagyott. Megjött a tavasz, ami persze egy nagyon szép dolog minden évben, madárcsicsergős és illatos a gyönyörű színeivel együtt. Vele együtt kihajtottak a levelek is a fán. És azóta minden nap rendületlenül fúj a szél, tépkedi a leveleit, tördeli az ágait (ami talán azt jelenti, hogy a fa a végét járja, de ha így van, azért ne felém dőljön) és beborítja a kertemet mindenféle növényi hulladékkal, mire este hazajövök a munkahelyemről. Öröm látni, másnap reggel meg söpörhetek újra.

Következő bosszúság nincsen (kész csoda, hisz' én állítólag nagyon sokat morogk), csak ennyi volt. Mert ezt a két dolgot leszámítva imádok itt lakni ennek a kicsi erdőnek a közepén.

Ami, mint nemrég megtudtam nagyon sok évvel ezelőtt valóban erdő volt, aztán a városunk akkori vezetése úgy döntött, hogy egy részén házakat kell építeni. De mivel a természetet sem akarták csúnyán megtépázni, a fák nagy részét meghagyták, s közöttük, mellettük, előttük valóban gombamódra kezdtek el otthonok kinőni a földből. A terület időközben úgy kiterjedt, hogy összeépült a várossal, bár az még így is legalább négy mérföldre van innen. Mégis az ember úgy érzi, hogy ez egy különálló világ, egy kis falu a város mellett.

Szóval tényleg szeretek itt lakni. Szeretem a tölgyfán lakó mókusokat és a kertben néha leszálló madarakat. Ha az utcán sünt látok, képes vagyok megállni, hogy mosolyogva nézzem. Ha reggelente futni megyek, mindig átfutok egy kis mezőn, aztán be az arborétumba, s ott csak kocogok körbe-körbe a tó körül. A növények lenyűgözőek, a kacsák mellett megjelentek a vadludak, hattyúk, feketerigók és a hollók is. Az idő csodás, a levegő tiszta és illatos, legszívesebben egész nap ott ülnék.

A házam megbújik a fák tövében, igazi kis mesekuckó, kivülről olyan, mint a többi, de ha belépünk, színes és bájos. A konyhaajtóról egy nagy csokor szárított babércsokor lóg le, el sem bírnám már nélküle képzelni a konyhát. Az ablak tele van cserepes fűszernövényekkel, egy fonott kosárban tojások a szekrényen. Egy másikon az eceteim és olajaim nagy része, aztán a gépeim, fakanalaim, késeim, eszközeim kerámiatartókban, amik nélkül nem igen bírnám már elképzelni a sütés-főzést.

A nappali is csupa vidámság, tele Muranoi üvegtárgyakkal, nagy csokor virággal az asztalon, most éppen rózsaszín tulipánok. Bár ez és a ház többi szobája sincsen még teljesen befejezve, szerintem már alakulnak a dolgok. Azon gondolkodtam, hogy otthonról rengeteg szép holmit tudnék hozni, amikkel folytathatnám a lakberendezést és akkor tényleg egy álomba beleillő házat rendezhetnék be a kis erdő közepén.

S íme egy másik bizonyíték arra, hogy az álmok valóra válhatnak, még születésnapomra kaptam egy festőkészletet az egyik barátomtól.

A titok meg Paris

Eléggé elfoglalt voltam az elmúlt hetekben, így most szeretném megköszönni, hogy annyian aggódtak értem, nagyon jól esett. Különösen, hogy mindig azt hiszem, hogy ezt a blogot csak magamnak írom, aztán meg kiderül hogy nem, mert vannak mások is akik olvassák. Szóval köszönöm szépen, remekül vagyok.
Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha csak jó dolgok történnének velünk, vagyis hogy mindig az történjen, amit mi akarunk. Nos ez utóbbi sajnos alapból lehetetlen, az előbbi sem nagyon valószínű, mert mikor már oda jutunk, hogy csak mosolyogni tudunk mindenen és még a kandalló felett lógó kép üvegében is a saját boldog és elégedett arcunkat látjuk beüt a ménkű. Na miután ez megtörtént, már tudtam, hogy hiába van meg mindenem és lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, jobb félni mint megijedni alapon óvatosabb vagyok.
Mert bár hiába omlott össze az életem pár óra alatt és építettem újjá pár hét alatt, utána jött a következő csapás: leestem a lépcsőn. Ebből csak annyi volt a jó, hogy csupán "összezúztam" magam és nem tört el semmim sem. Ezek után nem volt elég a költözés és az újrakezdés stressze - ami meglepő módon pár nap alatt elmúlt - , kitaláltam, hogy mire a szüleim jönnek hozzám Húsvétra (amúgy éppen ma mentek haza), milyen jó lenne megtanulni vezetni, mert akkor mehetnénk mindenfelé, akkor amikor csak kedvünk tartja.

Hú, ez volt az én nagy titkom kvázi fél éven át. És de jó most így leírni, pedig egy jogsi igazán nem nagy szám, de akkor is, piszkosul boldog vagyok. Főleg, hogy mindig azt hangoztattam, hogy én soha, de soha nem tanulok meg vezetni, mert hülyeség, mert bárki elvisz bárhová, ahová csak akarom. Aztán november végén kipattant a fejemből az isteni szikra, hogy akkor megcsinálom. El is mondtam mindenkinek, barátoknak, kollégáknak és többen meg is veregették a vállamat, hogy oké kislány próbáld meg, hátha sikerül, de azért ne bízd el magad. Á, oda se' neki, gondoltam, miért ne lehetne erre öt hónap elég? Tett tettet követett, meg rengeteg bosszúságot, mert mire megjött az engedélyem leesett a hó. Igen, az a nagy hó, ami belepte Angliát. Most joggal mondhatná bárki, hogy gyáva vagyok, hogy halogattam a kezdést, de a pokoli útviszonyok miatt el kellett halasztani januárig, mert közben még egy hosszabb szabadságra is mentem. Mindössze egy órát sikerült összehozni december végén, hogy egyáltalán fogalmam legyen az autók működéséről, de mivel kb. kétcentis jégpáncél fedte akkor az utakat, nem sok hasznát vettem.

Idén viszont nagy erőkkel vetettem bele magam a vezetésbe, heti öt-hat órát vettem és közben baromira magabiztos voltam, hogy minden rendben lesz. Nos többé-kevésbbé rendben is volt, a kreszvizsgám pár hét alatt meglett és mellesleg megjegyzem, hibátlan és az oktatóm is nagyon elégedett volt velem. Márciusban vettem egy kocsit és utána, hogy kicsit leengedjek, elmentem Máltára, aztán vissza a vezetéshez. Közben rendületelnül készültem a Húsvétra, ami talán nem olyan nagy szám, de én mindent tökéletesre akartam, tele mindenféle jó meglepetésekkel, hogy anyáék teljesen el legyenek ájulva. Ja, mert ők erről az egészről nem tudtak semmit sem, sőt a magyarországi barátaim közül sem senki. Totális titkolózás mindenki előtt.

Az eredeti tervem ugynis az volt, hogy ÉN megyek le anyáékért a repülőtérre, hogy a lehető legnagyobb döbbenetet okozzam. Ezer éve kérleltek már, hogy tanuljak meg vezetni, ígértek mindent, autót is, de csak a fejemet ráztam, hogy majd ha fagy. Lényegében a tervem 99%-ban sikerült, azt az aprócska dolgot leszámítva, hogy nem sikerült még vezetésből levizsgáznom. Na nem azért mert béna vagyok, hanem mert valószínűleg túl későn kezdtem el a dologgal foglalkozni és már nem volt szabad időpont sem áprilisra, sem pedig májusra. Viszont miután Angliában teljesen más szabályok vonatkoznak egy tanuló vezetőre, a tervem mégis sikerrel járt, az egyik kollégámmal mentünk múlt héten a repülőtérre. Illetve ő csak ült mellettem, mert én vezettem. Meglepetés pedig volt, ráadásul hatalmas. Most kereshetnék midenféle jelzőket, de nem fogok, mert úgy sem tudom leírni, hogy mi történt. A szüleim ámulatból estek bámulatba, a kollégáim pedig az elmúlt héten bevallották, hogy nem sok esélyt jósoltak nekem, hogy ezt meg tudom csinálni. Az oktatóm is büszke volt rám. Még az elején megmondta nekem, hogy áprilisig megtanít vezetni és minden úgy lesz, ahogyan elterveztem, a jogosítvány pedig részletkérdés. Az elmúlt tíz nap végeredménye pedig 537 mérföld, amit levezettem. És azt mondták, hogy jól vezetek. Ez nagyon nagy dolog, nekem a világgal ér fel, mert az elmúlt időszakban csak ezen dolgoztam. Szóval amellett, hogy a szüleim és a barátaim is büszkék rám, már én is az vagyok magamra.

Ja és el is neveztem a kicsi kocsit Paris-nak, mivel egy Yaris, ami ráadásul arany színű, meg Angliában ez is egy szokás.

Itt egy fotó ráadásként, amolyan bizonyíték-féle.

Horror otthon - majd a munkahelyen is

Ez most gusztustalan lesz, de az élet része, főleg a mai napomé, sokkoló is, hát leírom. Viccesen: ma egész nap tüzijáték volt a fejemben, vagyis vérzett az orrom. Pfúj, de csak az ijedség miatt.

Kisgyerekként ez sajnos elég gyakran előfordult velem, na nem heti rendszerességgel, de évente párszor megvolt. Tudtam, mit kell csinálni (mint ma kiderült, rosszul), viszont odáig sosem fajult a dolog, hogy orvoshoz vigyenek, mert szerintem az őrangyalom velem volt.

Bár mikor gimiben kisérettségiztünk, az irodalom szóbeli előtt remegett kezem-lábam, mert egy sima tüsszentéstől órákon át szó szerint patakokban... Szóval nem volt egy egyszerű nap. Azóta rettegek a dologtól, mert az valóban hajmeresztő volt.

A mai horror az edzés után kezdődött. Előzményként még annyi, hogy az átlagsebességem a cross trainer-en 3km/h-val több volt az eddigieknél és a szokásos 67. percben a pulzusom 157 az eddigi 130-135 helyett. Semmi sem volt gyanús, hogyan is lett volna - hisz ilyen még nem történt eddig - sőt, inkább örültem az új rekordomnak, egészen addig, még nem éreztem valami meleget folyni ki az orromból. Falfehér lettem az ijedségtől és berohantam a fürdőszobába, hogy meggyőződjek, úgysem igaz, amire gondolok, de tévedtem.

Na most ösztönösen mit csinál ilyenkor az ember, vagy legalábbis én? Azonnal 'tampont' formáztam papírszebkendőből és próbáltam úgy betömni az orrom, hogy még csak levegőt se' kapjak. Aztán rettentő okos módon rögtön beálltam a zuhany alá (mondjuk normális körülmények között ez egy ésszerű dolognak tűnik) mire a vér szabályosan ömleni kezdett. Esküszöm, remegtem a félelemtől, de az eszembe sem jutott, hogy inkább jegelni kellene az orrom a meleg vízsugár helyett. Közben úrrá lettem mindenféle undoromon és próbáltam valahogy segíteni magamon, szorgalmasan cseréltem a kis pamacsokat és lopva néztem csak meg, hogy mennyire erős még. Sajnos az volt, a legdurvább módon. Nem is tudom szépen megfogalmazni, hogy mit láttam, igazából, mintha megalvadt volna a vér, de olyan gyorsan hogyan tud?

Bő fél órát küzdöttem, mire meg mertem állapítani, hogy a nehezén már túljutottam. Két óra nyugodt földönfekvés után kivettem az utolsó pamacsot és az volt a nagy pillanat, de elállt, így elmentem dolgozni. A cégnél nem említettem senkinek sem ezt a délelőtti incidenst, így is látták rajtam, hogy nem vagyok az igazi, de betudták a megfázásomnak. Jó.

Jó is volt háromnegyed négyig minden, mikor az egész dolog újra elkezdődött. Pedig csak egy sima orrfújásnak indult, aztán ismét ügy lett belőle. Ezúttal az üzemorvossal kellett volna megüzdenem, de az ijedség miatt még félni is elfelejtettem. Viszont ő éppen ma volt szabadnapos, így minél hamarabb kellett keríteni valaki mást, az sem volt egyszerű.

Tekintve, hogy a cégnél a legtöbben csak fél négyig dolgoznak az épület szinte kongott az ürességtől. Én meg mint valami üldözött vad, betömött, vérző orral futtottam fel s alá a folyosókon, hátha tud segíteni valaki. Végül az egyik irodában még éppen ott találtam két mérnököt és berontottam hozzájuk, hogy azonnal hívjanak egy first aider-t, mert nagy baj van. Szegények, szerintem jobban meg voltak ijedve, mint én, gyorsan leültettek, meg kérdezték, hogy mi történt aztán próbáltak nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy már átütött a vér a zsebkendőn. Na ezt nem kellett volna, de még mielőtt én is jobban meijedhettem volna, hirtelen annyi ember termett ott, hogy már majdnem elfeledkeztem arról, hogy amúgy éppen elvérzik a fejem. Mind meghallották a hívást, ezért jöttek, csak kár, hogy egyikük sem értett az elsősegélynyújtáshoz.

Végül a first aider-ek közül megjelent kettő, ők meg még jól le is szidtak, hogy egyáltalán be sem kellett volna ma jönnöm dolgozni. Ráadásul azonnal be akartak vinni a kórházba, hogy majd ott ellátnak rendesen, de olyan hevesen kezdtem tiltakozni, hogy végül kiegyeztünk abban, ha ők nem tudják megszüntetni a vérzést húsz percen belül illetve később újra kezdődne, akkor már mindenképpen megyünk az ügyeletre (azt a helyet viszont utálom, volt már hozzá szerencsém egyszer, de szerintem annyi elég volt egy életre). Újra fohászkodni kezdtem és szerencsém lett. Közben megmérték a vérnyomásomat, ami állítólag rendben volt, még egy jó pont.

Aztán hiába mondtam, hogy jól vagyok és mentem vissza a laborba dolgozni, este hétre olyan szinten kezdett el fájni a fejem és szédültem, hogy haza kellett jönnöm. Semmilyen gyógyszert sem mertem bevenni, viszont aludtam pár órát, ami már egész jó eredmény. A fejfájás elmúlt, a szédülés enyhébb, szóval nem merném magam fittnek nyilvánítani.

Viszont az egész napos horrornak az oka számomra elég megdöbbentően hatott, túledzettem magam. Úgy tűnik, hogy nagyon és most kicsit el is vagyok veszve ebben az egészben. Megmondták, hogy ezen a héten semmilyen workout-ról sem lehet szó, ráadásul meg is vagyok fázva, eddig sem lett volna szabad. És már az l-carnitine-tól is félek. Évek óta szedem, eddig semmilyen bajom sem volt tőle, csodálkozok, hogy most valószínűleg ez volt minden gond okozója. Azt hozzá kell tennem, hogy egy hozzáértő ember javaslatára emeltem meg az eddigi 500 mg-ot 1500-ra, ráadásul folyadék formájában, ami gyakorlatilag azonnal felszívódik. Hát most már ettől is tartok, sőt egy darabig szerintem mindentől, jó lecke volt, hogy nem szabad feszegetni a korlátaimat. Nagyon helyes, hogy még többet és többet is bírnék, de ilyen áron nem kell.

Peak - Tideswell

De jó, hogy ma sem bírtam itthon maradni! De fene bánja, olyan szép helyen voltam megint. Röpke öt órás gyaloglás, csodás táj, birkák meg bárányok, medvehagyma (ebből rengeteg és szedtem is egy adagot, úgyhogy most jelenleg az egész konyhámban fokhagymaszag terjeng), meg meleg, napos idő.

Kár, hogy a múlt heti torokfájásommal még mindig szenvedek, ami időközben odáig fajult, hogy elment a hangom. Ennek ellenére eszméletlenül élveztem a mai túrát. A változatosság kedvéért most sziklafal helyett egy hegyre futottam fel, csak hogy hozzam az átlagot (lehet, hogy komolyabban el kéne gondolkodnom ezen a sportágon) utána meg mindnyájan le a faluba, ahonnan még délelőtt indultunk.

És mit ad Isten, egy fagyizó is volt ott, ami épp' az utunkba esett. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy amúgy rendesen meg vagyok fázva, hangom vagy nincsen, vagy ha van is, éneklésre alkalmatlan - hogy finoman fogalmazzak, még meg nem vettem egy jó nagy gombócot a pisztáciából. Nos, legalább finom volt. Ugyanott vettem még helyi vajat és whiskey-s narancslekvárt, hogy a gasztrovonalat is kipipáljam erre a napra.

Málta

Nos, ahogyan megfogadtam, itt van a beszámolóm Máltáról. Persze hiába próbáltam meg kiválogatni a 'legjobb' képeket (ma mindenesetre ezek tetszenek), holnap valószínűleg meggondolom magam, de nem bánom. Lett összesen 1276 fotó, szóval nem unatkoztam. Igazából nem is lehetett, mert nem nyaralni mentünk (még csak nem is tavaszolni), össze-vissza volt négy nap, ami minden erőmet kiszívta.

Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy kéne írnom az országról egy történelmi áttekintést is, de ezt helyettem már nagyon sok ember megtette, így úgy döntöttem, csokorba szedem az élményeket és a tapasztalatokat meg pár képet, lévén ez egy napló, szerintem sokkal fontosabb (akit érdekel a történelem, annak ott vannak a könyvek meg az internet).

Mondhatnám, hogy nagy elvárásokkal vágtam neki ennek az útnak, de ez egyáltalán nem igaz, még az ötlet is hirtelen jött és valójában nem is számított jónak. De amilyen hirtelen rábólintottam, hogy megyek, olyan hirtelen vettem meg a repülőjegyet, gondoltam, inkább megyek, mintsem bebukjam a pénzt. Viszont rengeteget hezitáltam, egészen az indulás előtti napig, hogy lemondom, a repjegy árát sem bántam volna, viszont a hotel és az autóbérlés is el volt intézve és nem akartam, hogy mások miattam morogjanak.

Az út oda olyan volt, amilyen, bővebben pocsék, utálok repülni és nagyon fáradt is voltam. Sőt a legfárasztóbb is az első nap volt, mert a repülőtérről azonnal megcéloztuk a kisebb városokat (Rabat, Mdina, Mosta, ráadásként, Blue Grotto és Golden Bay), mert második napra Valletta, harmadig napra pedig Gozo volt a program. Plussz emlék még erről a napról, hogy az időjárás elég szeles és borús volt. Ha éppen sütött a Nap, akkor nem volt semmi gond, de egyébként kabátban vacogtunk és alig vártuk, hogy nyitott helyre érjünk.

Mostában a La Rotunda mellett egy zöldségárustól vettünk egy nagy doboz epret, akkorák voltak, mint egy nagyobb újkrumpli. Talán ez volt a nap fénypontja, meg este az ágybadőlás, miután még leautóztunk Golden Bay-hez, mert bár ugyan starndidő nem volt, azért bokáig beleálltunk a vízbe.

A másnapot Vallettában töltöttük. Kipihenten, naposabb időben, rengeteg olasz turista között, rengeteget fényképezve, mégtöbbet sétálva és máltai ételkülönlegességeket kóstolva.

Utolsó napon mentünk át Gozóra. Komppal (mi mással is persze, bár ami azt illeti, mehettünk volna még helikopterrel), ami nem tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé, de legyűrtem minden ellenérzésemet és még jól is éreztem magam a húszperces átkelési időben. Nekem az egész hétvégéből ezt tetszett a legjobban. Az okát még mindig keresem, már ötleteim is vannak, de inkább nem írom le, mert ez az egész négy nap úgy volt szép és álvezhető, ahogyan megterveztük.

És akkor jöjjenek az észrevételeim.

Megőrülök a türkiz színű dolgokért, legyen az póló, sál, cipő, vagy akár ékszer (mondjuk ezt eddig is tudtam, de Máltára szinte csak ilyen ruhákat vittem, és még a fülbevalók és az egyik medál is türkiz, amit vettem).

Rájöttem, hogy nagyon szeretek falra mászni. Várfalakra, támfalakra belülről, kiülni a szélére és sokkolni vele mindenkit. Sőt, Gozón még egy sziklafalra is felmásztam, hogy teljes legyen a kép.

Még mindig utálom, ha fényképeznek. Sosem szerettem, inkább én kapok lencsevégre másokat, különösen akkor, ha nem veszik észre (most is megtörtént, de személyiségi jogokra hivatkozva egyet sem töltöttem fel - bár szerintem azok lettek a lejgobbak). Viszont ha valamilyen oknál fogva mégis elviselhetőek a rólam készült fotók, azt legtöbbször nő készíti. A pasik ehhez nem értenek (igen, az egyiküknek sikerült egy olyat összehozni rólam, amin úgy nézek ki , mint Pumukli).

Odavagyok a nyílt vízen úszkáló hajókért. Az okát nem tudom.

Még mindig pontosan úgy nézek ki, mint tíz éve. Készült egy kép a hajón (amikor állok a korlát mellett jókislányosan, galléros pólóban, kardigánban) ami a tükörképe lehetne egy másik hajós képemnek, csak azon beige garbó van rajtam és más ékszerek. Meg is van a fotó otthon valahol...

A máltaiak nem tudnak főzni. Fűszerenzni sem és a sót is csak kirakják az asztalra, hogy szolgáljuk ki magunkat. Viszont megkóstoltam a nyulas spaghettit, ami meglepő módon egész finom volt. De az ízét nem tudnám leírni, valószínűleg volt benne minden, még apró csontdarabkák is, de tekintsünk el tőle. Az tészta annak az étteremnek a specialitása volt, ahová direkt a nyulas ételek miatt mentünk (a többieknek nem különösebben ízlett, az is igaz, hogy soha nem ettek még nyúlhúst előtte, nekem viszont nem volt újdonság). Illetve megkérdeztem a tulajt, hogy van-e nyulas spaghettijük, mert csak akkor eszünk nála. Az étterem neve: Angolo Maltse League Café Bar&Restaurant (eltettem egy névjegykártyát potenciális gyomorpanaszok esetére - megúsztuk). Viszont a névvel ellentétben túlsúlyban voltak a helyi fogások.

És végül a (számora) legfontosabb és kellően 'nőcis' tanulság: soha, de soha nem fogok úgy elmenni egy többéjszakás útra, hogy csak kézipoggyászom van (ami ebben az esetben max. tíz kiló lehetett). Miért is? A ruhák miatt. Most nem hatalmas mennyiségekre kell gondolni, csupán csak szeretem a tisztaságot, frissességet és a kényelmet. Nem szeretem kétszer egymás után ugyanazokat a darabokat viselni, legyen az cipő, táska, nadrág, vagy akár kabát. Itt ez teljes mértékben megdőlt. Sőt, két mosás között a nadrágokat sem sokszor. A tisztálkodószereket még megoldottam valahogyan, mert mindenből csak maradékot vittem (ez egyszerű, ha valamim éppen kifogyóban volt, nem használtam el teljesen, hanem félretettem), így utolsó reggel az üres tégelyek és tubusok mentek a kukába. De ruháknál soha többé... Ráadásul a fényképezőgépem is egy igen súlyos darab, így még azzal is számolnom kellett, pedig a tartozékainak nagy részét nem vittem magammal.

Vásárlások: fél kiló szárított gesztenye a mostai zöldségestől, nagyon jutányos áron (3 Euro, máshol legkevesebb tízért láttam). Sajtok: Gbejna Bajda (natúr tehénsajt), Gbejna Mhawra (tehénsajt metélőhagymával, hagymával és csípős paprikával) és Gozo Cheeselets Peppered (ez szintén tehénsajt rengeteg őrölt feketeborssal), amik a máltai sajtok. Vettem még két olasz fajtát, mert ezekhez itt, ahol élek, egyszerűen lehetetlen hozzájutni: Provolone Piccante Conad és Pecorino Calcagno. Ennél több infóm egyenlőre nincsen, ezeket is a csomagolásról másoltam, be s most se' erőm, se' enegriám hogy a könyveimben meg a neten kutakodjak. Nem kóstoltam még meg egyiket sem, majd ha a szüleim itt lesznek Húsvétkor. Akkor is valószínű, hogy csak desszertként, mert nem vásároltam nagy mennyiségeket.

Egy háztartási boltba először cannoli formákért mentem be, de végül teljesen más sütiformákat vettem meg. Olyan jellegűek, mint amilyenekkel madeline-t lehet készíteni, csak ezek virág alakúak.

Aztán a szokásos könyv az országról és egy másik a gasztronómiáról, majd végül egy jó adagnyi ékszer. Vettem egy ezüst máltai kereszt medált, a többi az gozói üvegékszer. Két medál és egy garnitúta (medál fülbevaló). Üvegékszer-mániám van, Muranoból is van már elég sok...

Amúgy az utolsó képen elvileg viselem az egyik medált, de amilyen béna voltam, becsúszott a pulcsim alá.

Kis éji...

Miután a munkám végeztével kitelefonáltam a lelkemet és le szegény mobil aksiját, még olvasni is jutott időm. Ami persze lényegtelen, mert minden napom így telik el. Viszont tegnap éjjel mikor mentem haza, kifejezetten meleg volt, tízkor még csiripeltek a madarak, kiugrott egy nyúl előttem a bokorból, a Hold éppen óriáskifli volt, satöbbi... De a pontot az í-re az tette fel, hogy a portás az Il Silenzio-t fütyörészte. Az a portás, aki még a mókusokkal is beszélget...

Áprilisig...

Én... nos nem ugranék neki újra, hogy miért is hoztam létre ezt a blogot cirka egy éve, legyen annyi elég, hogy próbálkozom. Próbálkoznék, ha lenne rá időm, de nincsen. Hihetetlen, hogy amióta (tavaly október óta) beköltöztem ebbe a cuki kis házba egy szabad percem sincsen. Pedig az ember azt hinné, hogy ez egy baromira unalmas szituáció, hát elárulhatom, hogy nem. És iszonyúan élvezem, hogy pörgök, ha nem kell éppen rohannom valahová, akkor idegtépő módon tudok izgulni dolgokért, meg éjszakákat forgolódva tölteni és tépelődni, hogy például idén is hazajutok karácsonyra, vagy most az én gépemet törlik.

Tudom, hogy ez még decemberben volt, de és most térjünk ki egy kicsit az elmúlt évek karácsonyaira, sosem volt sima az utazás. A száraz tény, hogy 'saccperkábé' öt éve élek itt a kicsi világ (és most már egy kicsi erdő) közepén ami öt karácsonyt jelent. Ezekből:

Első évben az utazás előtti napon olyan köd lepte be az egész szigetet, hogy a szomszéd kertjébe nem láttam át. Mindenre felkészültem, de hazajutottam.

Második évben utáltam a munkahelyemet, három órát késett a gépünk, s mire Pesten leszálltunk (éjfélkor) szakadni kezdett a hó. De legalább fehér karácsony, juhú!

Következő év: új munkám lett, imádom, időjárás oké, aztán utazás előtt két nappal csak egy gyors ellenőrzés a 'budponthu-n', jön a pofon, sztájkolnak Ferihegyen, a járatom ki sincsen írva. Merry Christmas! Azért elrepültem, igaz, fogalmam sem volt, hogy melyik terminálon szállunk le, de az már csak részletkérdés volt (nagyon mosolygó smiley).

2009 decembere, utazás előtti nap: sztrájk nincsen sehol, megjött az összes e-mail, hogy ne felejtsek ám el másnap utazni, azért egy röpke pillantás a 'bbcweather-re'... Jaj, a drágák, hogy imádtam őket, hogy Londont ellepte a hó! Na éjjel kettőig folyamatos telefonálgatás a repülőtérre, mondják, hogy menjek, ők mindent megtesznek, megyek. Megérkezek, átok, illetve látok egy, azaz egy darab hókotrót, mely háborítatlanul áll az épület mellett. Nem morogtam, hogy minden havas, kifutnék én a jeges pályán is, csak szálljon fel az a gép. Indulási idő 8.15, megjegyzés a monitoron nincsen. Igaz, ez 8.50-re már több, mint gyanús, de 'Don't worry you'll be fine', mondogatom magamnak. Tíz előtt végre a gép is befut Pestről, a pilóta mentegetőzik, jégteleníteni kellett a repülőt. Á, mindegy, csak menjünk már. De nem, még ülünk a gépben három órát felszállás előtt, mert kisebb keveredéseket követően a rakodómunkások összekeverték a ki-illetve bepakolandó bőröndöket, szóval szortírozás és újabb aggódás, hogy az enyém vajon jön-e. Egykor végül felszálltunk, Ferihegyen fél négykor leszálltunk, bőrönd megvolt, majd elkezdődött a Magyaroszágon átvonuló hóvihar. Azt hiszem, hogy erről egyszer már írtam valamikor valahol, úgyhogy csak annyi, hogy a leghosszabb utunk vissza Pécsre...

A tavalyi karácsony: szépséges, havas, majd később jeges, fagyos Anglia, december közepére a várva várt hóolvadás, majd az utazás előtti hétvégén ujabb hóvihar, London fehér. Az arcom is, de a remény hal meg utoljára... Másfél óra késés, ez még belefér.

Na és akkor eme kis életképsorozatot követően próbálok sort keríteni arra, miért is nyitottam fel a laptopot ma este. Írni (meg Tények-et nézni és lebonyolítani a levelezéseket), hátha be tudom érni magam a mindenféle lemaradásommal. Jópofa dolog ez, hogy írogatok/nék, mi minden történik velem, meg ha egyszer valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan kegyetlen módon ütném be a fejem (amiben egyébként sajnos nagyon jó vagyok) hogy legyen egy Amnézia nevű barátom, hát még ezeken a sztorikon is jókat röhögjek.

In medias res, február végén átugrottam Bémába többedmagammal, csak egy kis városnézésre. Figyelem, sightseeing, nem pedig shopping, amint azt egy Heather nevű némber terjesztette (róla már hónapok óta készülök írni, fogok is esküszöm, de ő egy olyan... hm... érdekes személy, hogy nem a legegyszerűbb dolog). Persze sikerült megint iszonyúan elfáradnunk, hajnalban indultunk a repülőtérre, én meg előző nap még estig bent voltam a cégnél, szóval elég fárasztó volt, valamint meglehetősen fagyos, tavasszal kellett volna mennünk. Viszont isteni ételeket kóstoltunk meg, mind csupa helyi különlegesség, a bouillabaisse-t kivéve. Tudtam én, hogy nem kellett volna még azt is rendelnem, mert hát nem éppen autentikus, de a vágy ugye nagy úr, én pedig nem bírok ellenállni. Meg is kaptam érte a magamét, majdnem lenyeltem egy kétcentis szálkát, de megúsztam. Igaz, arra már csak másnap jöttem rá, hogy a kis piszok még bele is állt a torkomba (először azt hittem, megfáztam egy kicsit), szóval eléggé meg voltam ijedve, hogy akkor most mi lesz, mert be volt gyulladva, nagyon fájt és nem bírtam nyelni. Végül felhívtam a fogorvosomat és megkérdeztem, hogy alternatív módom Corsodyllal érdemes-e öblögetnem. Mit ne mondjak, ki lettem nevetve, hogy megint hogyan jártam, de legalább házilag megoldottam a dolgot és nem kellett az ügyeletre mennem. Most viszont gyorsan szeretném leszögezni, hogy nem vagyok két lábon járó szerencsétlenség, egyszerűen csak történnek velem a dolgok.

Máltán például szerintem semmi katasztrofális dolog sem történt. Semmi, ami óriási tragédia. Mindenesetre azzal inítottam, hogy a jegyfoglalásnál elírtam a nevemet és végig futott rajtam a hideg, meg a meleg, aztán dühöngeni kezdtem, hogy én ugyan nem fizetek még £100-ot a névkorrekcióért annak a nyomorult Ryanair-nek, úgyis mindenkit ott húznak le, ahol tudnak. Megszületett a döntés: csalok, az 'új' nevemre nyomtatom ki a beszállókártyámat.

Aztán azt is kitaláltam, milyen jó lenne egy halom érdekes dolgot hozni haza, többek között olívaolajat, ami a mindenem, így utánanéztem, lehet-e poggyászt feladni csak a visszaútra. Hurrá, lehet és nem is olyan drága. Azonnal megjelent előttem Micimackó a 'Gondoljjal'. Mert az addig szép és jó, hogy online check in esetén valószínűleg a kutya se' nézi, hogy mi áll a papírjaimon, a 'pultoskisasszony' azonnal kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Szóval rettentő bölcs módom kitaláltam, hogy akkor más nevére kell megvenni a társaságból és biztos ami biztos, személyivel fogok utazni. Remek terv, büszke voltam magamra és mások is, egészen addig, még nem jött az e-mail a Ryanairtől az utazás előtti napon, hogy köszönik, hogy csatoltam egy feladott poggyászt a foglalásomhoz, a pénzt levonták egy bankkártyárol, jó utat...

Ó igen, megint végigfutott rajtam a hideg és a meleg, gyorsan elmentem futni (amit nem kellett volna, mert sajnos a térdem megint tüntet, pontosabban jobbra-balra mozognak egymáson a csontok). Cifrákat káromkodtam magamban, közben mosolyogtam a kutyáikat sétáltató öregasszonyokra, s mire hazaértem, lehiggadtam és arra jutottam, hogy csak kézipoggyászt viszek. A viszonylag fárasztó én kimondottan kényelmetlen repülőútért viszont a következő hely kárpótolt:

A máltai beszámolómat tervem szerint holnap folytatom (vagy a hétvégén), addig is itt egy másik kép azoknak, akikkel karácsonykor nem tudtam találkozni. Emberek a válasz a kérdésetekre, hogy már mekkora a hajam (merthogy évek óta elszántan növesztettem), megint rövid. Levágattam november elején, csak nem szóltam senkinek sem, hogy sokkoljam vele a jónépet. Elértem a várt hatást, sőt, volt, aki úgy megijedt, hogy felsikoltott. Hiába, ezek a szegények (az angoljaim meg az itteni magyar barátaim) sosem láttak még így. Vicces is volt a reakciójuk. A legaranyosabb viszont az egyik barátnőm barátja volt, aki jókora késés után beesett egy házibulimra, majd órákon át keresett mert 'nem talált'.

Na igen, nem úgy nézek ki, mint hosszú hajjal...