Horror otthon - majd a munkahelyen is

Ez most gusztustalan lesz, de az élet része, főleg a mai napomé, sokkoló is, hát leírom. Viccesen: ma egész nap tüzijáték volt a fejemben, vagyis vérzett az orrom. Pfúj, de csak az ijedség miatt.

Kisgyerekként ez sajnos elég gyakran előfordult velem, na nem heti rendszerességgel, de évente párszor megvolt. Tudtam, mit kell csinálni (mint ma kiderült, rosszul), viszont odáig sosem fajult a dolog, hogy orvoshoz vigyenek, mert szerintem az őrangyalom velem volt.

Bár mikor gimiben kisérettségiztünk, az irodalom szóbeli előtt remegett kezem-lábam, mert egy sima tüsszentéstől órákon át szó szerint patakokban... Szóval nem volt egy egyszerű nap. Azóta rettegek a dologtól, mert az valóban hajmeresztő volt.

A mai horror az edzés után kezdődött. Előzményként még annyi, hogy az átlagsebességem a cross trainer-en 3km/h-val több volt az eddigieknél és a szokásos 67. percben a pulzusom 157 az eddigi 130-135 helyett. Semmi sem volt gyanús, hogyan is lett volna - hisz ilyen még nem történt eddig - sőt, inkább örültem az új rekordomnak, egészen addig, még nem éreztem valami meleget folyni ki az orromból. Falfehér lettem az ijedségtől és berohantam a fürdőszobába, hogy meggyőződjek, úgysem igaz, amire gondolok, de tévedtem.

Na most ösztönösen mit csinál ilyenkor az ember, vagy legalábbis én? Azonnal 'tampont' formáztam papírszebkendőből és próbáltam úgy betömni az orrom, hogy még csak levegőt se' kapjak. Aztán rettentő okos módon rögtön beálltam a zuhany alá (mondjuk normális körülmények között ez egy ésszerű dolognak tűnik) mire a vér szabályosan ömleni kezdett. Esküszöm, remegtem a félelemtől, de az eszembe sem jutott, hogy inkább jegelni kellene az orrom a meleg vízsugár helyett. Közben úrrá lettem mindenféle undoromon és próbáltam valahogy segíteni magamon, szorgalmasan cseréltem a kis pamacsokat és lopva néztem csak meg, hogy mennyire erős még. Sajnos az volt, a legdurvább módon. Nem is tudom szépen megfogalmazni, hogy mit láttam, igazából, mintha megalvadt volna a vér, de olyan gyorsan hogyan tud?

Bő fél órát küzdöttem, mire meg mertem állapítani, hogy a nehezén már túljutottam. Két óra nyugodt földönfekvés után kivettem az utolsó pamacsot és az volt a nagy pillanat, de elállt, így elmentem dolgozni. A cégnél nem említettem senkinek sem ezt a délelőtti incidenst, így is látták rajtam, hogy nem vagyok az igazi, de betudták a megfázásomnak. Jó.

Jó is volt háromnegyed négyig minden, mikor az egész dolog újra elkezdődött. Pedig csak egy sima orrfújásnak indult, aztán ismét ügy lett belőle. Ezúttal az üzemorvossal kellett volna megüzdenem, de az ijedség miatt még félni is elfelejtettem. Viszont ő éppen ma volt szabadnapos, így minél hamarabb kellett keríteni valaki mást, az sem volt egyszerű.

Tekintve, hogy a cégnél a legtöbben csak fél négyig dolgoznak az épület szinte kongott az ürességtől. Én meg mint valami üldözött vad, betömött, vérző orral futtottam fel s alá a folyosókon, hátha tud segíteni valaki. Végül az egyik irodában még éppen ott találtam két mérnököt és berontottam hozzájuk, hogy azonnal hívjanak egy first aider-t, mert nagy baj van. Szegények, szerintem jobban meg voltak ijedve, mint én, gyorsan leültettek, meg kérdezték, hogy mi történt aztán próbáltak nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy már átütött a vér a zsebkendőn. Na ezt nem kellett volna, de még mielőtt én is jobban meijedhettem volna, hirtelen annyi ember termett ott, hogy már majdnem elfeledkeztem arról, hogy amúgy éppen elvérzik a fejem. Mind meghallották a hívást, ezért jöttek, csak kár, hogy egyikük sem értett az elsősegélynyújtáshoz.

Végül a first aider-ek közül megjelent kettő, ők meg még jól le is szidtak, hogy egyáltalán be sem kellett volna ma jönnöm dolgozni. Ráadásul azonnal be akartak vinni a kórházba, hogy majd ott ellátnak rendesen, de olyan hevesen kezdtem tiltakozni, hogy végül kiegyeztünk abban, ha ők nem tudják megszüntetni a vérzést húsz percen belül illetve később újra kezdődne, akkor már mindenképpen megyünk az ügyeletre (azt a helyet viszont utálom, volt már hozzá szerencsém egyszer, de szerintem annyi elég volt egy életre). Újra fohászkodni kezdtem és szerencsém lett. Közben megmérték a vérnyomásomat, ami állítólag rendben volt, még egy jó pont.

Aztán hiába mondtam, hogy jól vagyok és mentem vissza a laborba dolgozni, este hétre olyan szinten kezdett el fájni a fejem és szédültem, hogy haza kellett jönnöm. Semmilyen gyógyszert sem mertem bevenni, viszont aludtam pár órát, ami már egész jó eredmény. A fejfájás elmúlt, a szédülés enyhébb, szóval nem merném magam fittnek nyilvánítani.

Viszont az egész napos horrornak az oka számomra elég megdöbbentően hatott, túledzettem magam. Úgy tűnik, hogy nagyon és most kicsit el is vagyok veszve ebben az egészben. Megmondták, hogy ezen a héten semmilyen workout-ról sem lehet szó, ráadásul meg is vagyok fázva, eddig sem lett volna szabad. És már az l-carnitine-tól is félek. Évek óta szedem, eddig semmilyen bajom sem volt tőle, csodálkozok, hogy most valószínűleg ez volt minden gond okozója. Azt hozzá kell tennem, hogy egy hozzáértő ember javaslatára emeltem meg az eddigi 500 mg-ot 1500-ra, ráadásul folyadék formájában, ami gyakorlatilag azonnal felszívódik. Hát most már ettől is tartok, sőt egy darabig szerintem mindentől, jó lecke volt, hogy nem szabad feszegetni a korlátaimat. Nagyon helyes, hogy még többet és többet is bírnék, de ilyen áron nem kell.

Peak - Tideswell

De jó, hogy ma sem bírtam itthon maradni! De fene bánja, olyan szép helyen voltam megint. Röpke öt órás gyaloglás, csodás táj, birkák meg bárányok, medvehagyma (ebből rengeteg és szedtem is egy adagot, úgyhogy most jelenleg az egész konyhámban fokhagymaszag terjeng), meg meleg, napos idő.

Kár, hogy a múlt heti torokfájásommal még mindig szenvedek, ami időközben odáig fajult, hogy elment a hangom. Ennek ellenére eszméletlenül élveztem a mai túrát. A változatosság kedvéért most sziklafal helyett egy hegyre futottam fel, csak hogy hozzam az átlagot (lehet, hogy komolyabban el kéne gondolkodnom ezen a sportágon) utána meg mindnyájan le a faluba, ahonnan még délelőtt indultunk.

És mit ad Isten, egy fagyizó is volt ott, ami épp' az utunkba esett. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy amúgy rendesen meg vagyok fázva, hangom vagy nincsen, vagy ha van is, éneklésre alkalmatlan - hogy finoman fogalmazzak, még meg nem vettem egy jó nagy gombócot a pisztáciából. Nos, legalább finom volt. Ugyanott vettem még helyi vajat és whiskey-s narancslekvárt, hogy a gasztrovonalat is kipipáljam erre a napra.

Málta

Nos, ahogyan megfogadtam, itt van a beszámolóm Máltáról. Persze hiába próbáltam meg kiválogatni a 'legjobb' képeket (ma mindenesetre ezek tetszenek), holnap valószínűleg meggondolom magam, de nem bánom. Lett összesen 1276 fotó, szóval nem unatkoztam. Igazából nem is lehetett, mert nem nyaralni mentünk (még csak nem is tavaszolni), össze-vissza volt négy nap, ami minden erőmet kiszívta.

Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy kéne írnom az országról egy történelmi áttekintést is, de ezt helyettem már nagyon sok ember megtette, így úgy döntöttem, csokorba szedem az élményeket és a tapasztalatokat meg pár képet, lévén ez egy napló, szerintem sokkal fontosabb (akit érdekel a történelem, annak ott vannak a könyvek meg az internet).

Mondhatnám, hogy nagy elvárásokkal vágtam neki ennek az útnak, de ez egyáltalán nem igaz, még az ötlet is hirtelen jött és valójában nem is számított jónak. De amilyen hirtelen rábólintottam, hogy megyek, olyan hirtelen vettem meg a repülőjegyet, gondoltam, inkább megyek, mintsem bebukjam a pénzt. Viszont rengeteget hezitáltam, egészen az indulás előtti napig, hogy lemondom, a repjegy árát sem bántam volna, viszont a hotel és az autóbérlés is el volt intézve és nem akartam, hogy mások miattam morogjanak.

Az út oda olyan volt, amilyen, bővebben pocsék, utálok repülni és nagyon fáradt is voltam. Sőt a legfárasztóbb is az első nap volt, mert a repülőtérről azonnal megcéloztuk a kisebb városokat (Rabat, Mdina, Mosta, ráadásként, Blue Grotto és Golden Bay), mert második napra Valletta, harmadig napra pedig Gozo volt a program. Plussz emlék még erről a napról, hogy az időjárás elég szeles és borús volt. Ha éppen sütött a Nap, akkor nem volt semmi gond, de egyébként kabátban vacogtunk és alig vártuk, hogy nyitott helyre érjünk.

Mostában a La Rotunda mellett egy zöldségárustól vettünk egy nagy doboz epret, akkorák voltak, mint egy nagyobb újkrumpli. Talán ez volt a nap fénypontja, meg este az ágybadőlás, miután még leautóztunk Golden Bay-hez, mert bár ugyan starndidő nem volt, azért bokáig beleálltunk a vízbe.

A másnapot Vallettában töltöttük. Kipihenten, naposabb időben, rengeteg olasz turista között, rengeteget fényképezve, mégtöbbet sétálva és máltai ételkülönlegességeket kóstolva.

Utolsó napon mentünk át Gozóra. Komppal (mi mással is persze, bár ami azt illeti, mehettünk volna még helikopterrel), ami nem tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé, de legyűrtem minden ellenérzésemet és még jól is éreztem magam a húszperces átkelési időben. Nekem az egész hétvégéből ezt tetszett a legjobban. Az okát még mindig keresem, már ötleteim is vannak, de inkább nem írom le, mert ez az egész négy nap úgy volt szép és álvezhető, ahogyan megterveztük.

És akkor jöjjenek az észrevételeim.

Megőrülök a türkiz színű dolgokért, legyen az póló, sál, cipő, vagy akár ékszer (mondjuk ezt eddig is tudtam, de Máltára szinte csak ilyen ruhákat vittem, és még a fülbevalók és az egyik medál is türkiz, amit vettem).

Rájöttem, hogy nagyon szeretek falra mászni. Várfalakra, támfalakra belülről, kiülni a szélére és sokkolni vele mindenkit. Sőt, Gozón még egy sziklafalra is felmásztam, hogy teljes legyen a kép.

Még mindig utálom, ha fényképeznek. Sosem szerettem, inkább én kapok lencsevégre másokat, különösen akkor, ha nem veszik észre (most is megtörtént, de személyiségi jogokra hivatkozva egyet sem töltöttem fel - bár szerintem azok lettek a lejgobbak). Viszont ha valamilyen oknál fogva mégis elviselhetőek a rólam készült fotók, azt legtöbbször nő készíti. A pasik ehhez nem értenek (igen, az egyiküknek sikerült egy olyat összehozni rólam, amin úgy nézek ki , mint Pumukli).

Odavagyok a nyílt vízen úszkáló hajókért. Az okát nem tudom.

Még mindig pontosan úgy nézek ki, mint tíz éve. Készült egy kép a hajón (amikor állok a korlát mellett jókislányosan, galléros pólóban, kardigánban) ami a tükörképe lehetne egy másik hajós képemnek, csak azon beige garbó van rajtam és más ékszerek. Meg is van a fotó otthon valahol...

A máltaiak nem tudnak főzni. Fűszerenzni sem és a sót is csak kirakják az asztalra, hogy szolgáljuk ki magunkat. Viszont megkóstoltam a nyulas spaghettit, ami meglepő módon egész finom volt. De az ízét nem tudnám leírni, valószínűleg volt benne minden, még apró csontdarabkák is, de tekintsünk el tőle. Az tészta annak az étteremnek a specialitása volt, ahová direkt a nyulas ételek miatt mentünk (a többieknek nem különösebben ízlett, az is igaz, hogy soha nem ettek még nyúlhúst előtte, nekem viszont nem volt újdonság). Illetve megkérdeztem a tulajt, hogy van-e nyulas spaghettijük, mert csak akkor eszünk nála. Az étterem neve: Angolo Maltse League Café Bar&Restaurant (eltettem egy névjegykártyát potenciális gyomorpanaszok esetére - megúsztuk). Viszont a névvel ellentétben túlsúlyban voltak a helyi fogások.

És végül a (számora) legfontosabb és kellően 'nőcis' tanulság: soha, de soha nem fogok úgy elmenni egy többéjszakás útra, hogy csak kézipoggyászom van (ami ebben az esetben max. tíz kiló lehetett). Miért is? A ruhák miatt. Most nem hatalmas mennyiségekre kell gondolni, csupán csak szeretem a tisztaságot, frissességet és a kényelmet. Nem szeretem kétszer egymás után ugyanazokat a darabokat viselni, legyen az cipő, táska, nadrág, vagy akár kabát. Itt ez teljes mértékben megdőlt. Sőt, két mosás között a nadrágokat sem sokszor. A tisztálkodószereket még megoldottam valahogyan, mert mindenből csak maradékot vittem (ez egyszerű, ha valamim éppen kifogyóban volt, nem használtam el teljesen, hanem félretettem), így utolsó reggel az üres tégelyek és tubusok mentek a kukába. De ruháknál soha többé... Ráadásul a fényképezőgépem is egy igen súlyos darab, így még azzal is számolnom kellett, pedig a tartozékainak nagy részét nem vittem magammal.

Vásárlások: fél kiló szárított gesztenye a mostai zöldségestől, nagyon jutányos áron (3 Euro, máshol legkevesebb tízért láttam). Sajtok: Gbejna Bajda (natúr tehénsajt), Gbejna Mhawra (tehénsajt metélőhagymával, hagymával és csípős paprikával) és Gozo Cheeselets Peppered (ez szintén tehénsajt rengeteg őrölt feketeborssal), amik a máltai sajtok. Vettem még két olasz fajtát, mert ezekhez itt, ahol élek, egyszerűen lehetetlen hozzájutni: Provolone Piccante Conad és Pecorino Calcagno. Ennél több infóm egyenlőre nincsen, ezeket is a csomagolásról másoltam, be s most se' erőm, se' enegriám hogy a könyveimben meg a neten kutakodjak. Nem kóstoltam még meg egyiket sem, majd ha a szüleim itt lesznek Húsvétkor. Akkor is valószínű, hogy csak desszertként, mert nem vásároltam nagy mennyiségeket.

Egy háztartási boltba először cannoli formákért mentem be, de végül teljesen más sütiformákat vettem meg. Olyan jellegűek, mint amilyenekkel madeline-t lehet készíteni, csak ezek virág alakúak.

Aztán a szokásos könyv az országról és egy másik a gasztronómiáról, majd végül egy jó adagnyi ékszer. Vettem egy ezüst máltai kereszt medált, a többi az gozói üvegékszer. Két medál és egy garnitúta (medál fülbevaló). Üvegékszer-mániám van, Muranoból is van már elég sok...

Amúgy az utolsó képen elvileg viselem az egyik medált, de amilyen béna voltam, becsúszott a pulcsim alá.

Kis éji...

Miután a munkám végeztével kitelefonáltam a lelkemet és le szegény mobil aksiját, még olvasni is jutott időm. Ami persze lényegtelen, mert minden napom így telik el. Viszont tegnap éjjel mikor mentem haza, kifejezetten meleg volt, tízkor még csiripeltek a madarak, kiugrott egy nyúl előttem a bokorból, a Hold éppen óriáskifli volt, satöbbi... De a pontot az í-re az tette fel, hogy a portás az Il Silenzio-t fütyörészte. Az a portás, aki még a mókusokkal is beszélget...

Áprilisig...

Én... nos nem ugranék neki újra, hogy miért is hoztam létre ezt a blogot cirka egy éve, legyen annyi elég, hogy próbálkozom. Próbálkoznék, ha lenne rá időm, de nincsen. Hihetetlen, hogy amióta (tavaly október óta) beköltöztem ebbe a cuki kis házba egy szabad percem sincsen. Pedig az ember azt hinné, hogy ez egy baromira unalmas szituáció, hát elárulhatom, hogy nem. És iszonyúan élvezem, hogy pörgök, ha nem kell éppen rohannom valahová, akkor idegtépő módon tudok izgulni dolgokért, meg éjszakákat forgolódva tölteni és tépelődni, hogy például idén is hazajutok karácsonyra, vagy most az én gépemet törlik.

Tudom, hogy ez még decemberben volt, de és most térjünk ki egy kicsit az elmúlt évek karácsonyaira, sosem volt sima az utazás. A száraz tény, hogy 'saccperkábé' öt éve élek itt a kicsi világ (és most már egy kicsi erdő) közepén ami öt karácsonyt jelent. Ezekből:

Első évben az utazás előtti napon olyan köd lepte be az egész szigetet, hogy a szomszéd kertjébe nem láttam át. Mindenre felkészültem, de hazajutottam.

Második évben utáltam a munkahelyemet, három órát késett a gépünk, s mire Pesten leszálltunk (éjfélkor) szakadni kezdett a hó. De legalább fehér karácsony, juhú!

Következő év: új munkám lett, imádom, időjárás oké, aztán utazás előtt két nappal csak egy gyors ellenőrzés a 'budponthu-n', jön a pofon, sztájkolnak Ferihegyen, a járatom ki sincsen írva. Merry Christmas! Azért elrepültem, igaz, fogalmam sem volt, hogy melyik terminálon szállunk le, de az már csak részletkérdés volt (nagyon mosolygó smiley).

2009 decembere, utazás előtti nap: sztrájk nincsen sehol, megjött az összes e-mail, hogy ne felejtsek ám el másnap utazni, azért egy röpke pillantás a 'bbcweather-re'... Jaj, a drágák, hogy imádtam őket, hogy Londont ellepte a hó! Na éjjel kettőig folyamatos telefonálgatás a repülőtérre, mondják, hogy menjek, ők mindent megtesznek, megyek. Megérkezek, átok, illetve látok egy, azaz egy darab hókotrót, mely háborítatlanul áll az épület mellett. Nem morogtam, hogy minden havas, kifutnék én a jeges pályán is, csak szálljon fel az a gép. Indulási idő 8.15, megjegyzés a monitoron nincsen. Igaz, ez 8.50-re már több, mint gyanús, de 'Don't worry you'll be fine', mondogatom magamnak. Tíz előtt végre a gép is befut Pestről, a pilóta mentegetőzik, jégteleníteni kellett a repülőt. Á, mindegy, csak menjünk már. De nem, még ülünk a gépben három órát felszállás előtt, mert kisebb keveredéseket követően a rakodómunkások összekeverték a ki-illetve bepakolandó bőröndöket, szóval szortírozás és újabb aggódás, hogy az enyém vajon jön-e. Egykor végül felszálltunk, Ferihegyen fél négykor leszálltunk, bőrönd megvolt, majd elkezdődött a Magyaroszágon átvonuló hóvihar. Azt hiszem, hogy erről egyszer már írtam valamikor valahol, úgyhogy csak annyi, hogy a leghosszabb utunk vissza Pécsre...

A tavalyi karácsony: szépséges, havas, majd később jeges, fagyos Anglia, december közepére a várva várt hóolvadás, majd az utazás előtti hétvégén ujabb hóvihar, London fehér. Az arcom is, de a remény hal meg utoljára... Másfél óra késés, ez még belefér.

Na és akkor eme kis életképsorozatot követően próbálok sort keríteni arra, miért is nyitottam fel a laptopot ma este. Írni (meg Tények-et nézni és lebonyolítani a levelezéseket), hátha be tudom érni magam a mindenféle lemaradásommal. Jópofa dolog ez, hogy írogatok/nék, mi minden történik velem, meg ha egyszer valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan kegyetlen módon ütném be a fejem (amiben egyébként sajnos nagyon jó vagyok) hogy legyen egy Amnézia nevű barátom, hát még ezeken a sztorikon is jókat röhögjek.

In medias res, február végén átugrottam Bémába többedmagammal, csak egy kis városnézésre. Figyelem, sightseeing, nem pedig shopping, amint azt egy Heather nevű némber terjesztette (róla már hónapok óta készülök írni, fogok is esküszöm, de ő egy olyan... hm... érdekes személy, hogy nem a legegyszerűbb dolog). Persze sikerült megint iszonyúan elfáradnunk, hajnalban indultunk a repülőtérre, én meg előző nap még estig bent voltam a cégnél, szóval elég fárasztó volt, valamint meglehetősen fagyos, tavasszal kellett volna mennünk. Viszont isteni ételeket kóstoltunk meg, mind csupa helyi különlegesség, a bouillabaisse-t kivéve. Tudtam én, hogy nem kellett volna még azt is rendelnem, mert hát nem éppen autentikus, de a vágy ugye nagy úr, én pedig nem bírok ellenállni. Meg is kaptam érte a magamét, majdnem lenyeltem egy kétcentis szálkát, de megúsztam. Igaz, arra már csak másnap jöttem rá, hogy a kis piszok még bele is állt a torkomba (először azt hittem, megfáztam egy kicsit), szóval eléggé meg voltam ijedve, hogy akkor most mi lesz, mert be volt gyulladva, nagyon fájt és nem bírtam nyelni. Végül felhívtam a fogorvosomat és megkérdeztem, hogy alternatív módom Corsodyllal érdemes-e öblögetnem. Mit ne mondjak, ki lettem nevetve, hogy megint hogyan jártam, de legalább házilag megoldottam a dolgot és nem kellett az ügyeletre mennem. Most viszont gyorsan szeretném leszögezni, hogy nem vagyok két lábon járó szerencsétlenség, egyszerűen csak történnek velem a dolgok.

Máltán például szerintem semmi katasztrofális dolog sem történt. Semmi, ami óriási tragédia. Mindenesetre azzal inítottam, hogy a jegyfoglalásnál elírtam a nevemet és végig futott rajtam a hideg, meg a meleg, aztán dühöngeni kezdtem, hogy én ugyan nem fizetek még £100-ot a névkorrekcióért annak a nyomorult Ryanair-nek, úgyis mindenkit ott húznak le, ahol tudnak. Megszületett a döntés: csalok, az 'új' nevemre nyomtatom ki a beszállókártyámat.

Aztán azt is kitaláltam, milyen jó lenne egy halom érdekes dolgot hozni haza, többek között olívaolajat, ami a mindenem, így utánanéztem, lehet-e poggyászt feladni csak a visszaútra. Hurrá, lehet és nem is olyan drága. Azonnal megjelent előttem Micimackó a 'Gondoljjal'. Mert az addig szép és jó, hogy online check in esetén valószínűleg a kutya se' nézi, hogy mi áll a papírjaimon, a 'pultoskisasszony' azonnal kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Szóval rettentő bölcs módom kitaláltam, hogy akkor más nevére kell megvenni a társaságból és biztos ami biztos, személyivel fogok utazni. Remek terv, büszke voltam magamra és mások is, egészen addig, még nem jött az e-mail a Ryanairtől az utazás előtti napon, hogy köszönik, hogy csatoltam egy feladott poggyászt a foglalásomhoz, a pénzt levonták egy bankkártyárol, jó utat...

Ó igen, megint végigfutott rajtam a hideg és a meleg, gyorsan elmentem futni (amit nem kellett volna, mert sajnos a térdem megint tüntet, pontosabban jobbra-balra mozognak egymáson a csontok). Cifrákat káromkodtam magamban, közben mosolyogtam a kutyáikat sétáltató öregasszonyokra, s mire hazaértem, lehiggadtam és arra jutottam, hogy csak kézipoggyászt viszek. A viszonylag fárasztó én kimondottan kényelmetlen repülőútért viszont a következő hely kárpótolt:

A máltai beszámolómat tervem szerint holnap folytatom (vagy a hétvégén), addig is itt egy másik kép azoknak, akikkel karácsonykor nem tudtam találkozni. Emberek a válasz a kérdésetekre, hogy már mekkora a hajam (merthogy évek óta elszántan növesztettem), megint rövid. Levágattam november elején, csak nem szóltam senkinek sem, hogy sokkoljam vele a jónépet. Elértem a várt hatást, sőt, volt, aki úgy megijedt, hogy felsikoltott. Hiába, ezek a szegények (az angoljaim meg az itteni magyar barátaim) sosem láttak még így. Vicces is volt a reakciójuk. A legaranyosabb viszont az egyik barátnőm barátja volt, aki jókora késés után beesett egy házibulimra, majd órákon át keresett mert 'nem talált'.

Na igen, nem úgy nézek ki, mint hosszú hajjal...