Mégtöbb hó

A címnek most csak azért van jelentősége, mert kénytelen voltam és leszek egy darabig gyalog menni nagyjából mindenhová. Jó szép, hogy esik, meg minden, meghozza a karácsonyi hangulatot (három hét meg két nap és utazok, már alig várom), de itt nem szokás tisztán tartani az utakat, csak a fontosabbakat, s mivel az én házam (szerencsére) nem egy főút mellett van, hát rendesen be van fedve hóval. Alatta meg jégpáncél, tehát nem éppen a legbiztonságosabb.

Na most gyalogolni sem éppen a legegyszerűbb, így kénytelen voltam elővenni egy olyan cipőt, ami állja a sarat, illetve a havat, vastag, meleg és még jól is néz ki. Csak az a baj, hogy még a sportosnál is sportosabb, ami nem éppen a legelőnyösebb, ha kicsit jobban akarok kinézni és a ruháim amúgy teljesen más stílust képviselnek. Nem, nem járok szoknyában dolgozni, pedig akad egy-két csinos darab a repertoáromban, mert kapom a megjegyzéseket. Félreértés ne essék, nem rosszakat, csak ilyenkor mindenki engem néz. Mit néz, bámul... ami őszintén szólva nagyon is imponál nekem, de... szóval a szoknya inkább megmarad másoknak.

Szereztem pár farmert és azokat dobom fel mindenféle felsőkkel, meg kiegészítőkkel, de - kik mások, mint a pasik - arra is mindig mondanak valamit. A legfontosabb viszont a cipő. Nincsen ugyan belőle sok, talán hatvan pár összesen, viszont ebbe a hatvanba beletartozik az összes lábbelim. Még mikor a cégnél elkezdtem dolgozni, hatalmas visszhangja volt, hogy egymás után kétszer azt a cipőt nem vettem fel, hát elneveztek Imelda Marcosnak. A drágák! Ja, és erről jut eszembe, hogy múlt pénteken, mikor a Sainsbury's-ben andalogtam valakivel, betévedtünk a Clark's egyik üzletébe és... hát... kicsúszott a számon, hogy én bizony kedvelem a lábbeliket, de hogy csak ennyi van. "Mennyi?" Á, lényegtelen!

Szóval ma bevittem egy kis ballerinacipőt, hogy ott azért abban tipegjek, mert hát a megjelenés az... hm... fontos. És hát persze, hogy ezt is megjegyezték. Senki sem nézett a szemembe, mithta rossz fát tettek volna a tűzre, mindenki a lábamat bámulta. Pasik!

És ráadasul túl sok van belőlük, ami persze nem feltétlenül hátrány, de ha rajtuk és rajtam kívül meg mindenki öregasszony (ez alatt most értek mindenkit, aki több negyvennél, mert amúgy meg én vagyok a legfiatalabb) akkor akarva akaratlanul is én vagyok a középpontban. Hol így, hol pedig úgy, de mindig megtalálnak. Mindegy, kezelem őket.

Már az sem zavar, ha arról beszélnek, hogy az integetős ember (erről majd később részletesen) minden nap bejön hozzám beszélgetni. Mint pénteken kiderült, amúgy is mindenki erről pletykál, hát legalább látják, hogy igaz.

Arról bezzeg nem pletykál senki sem, mikor házi bonbont viszek be és azt esszük, még tart, munka helyett. Viszont legalább finom és még Billy is torkaszakattából üvölti ki Jane-nek a szombám ajtajából a dobozra mutatva, hogy "DIABETIC HAVEN!" És folytatjuk tovább az evést, de azért óvatosan, hogy a később érkezőknek is jusson. Na ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy milyen cégnél is dolgozok én?

Mintha mind bolondok lennénk. Már majdnem fél nyolc volt, mikor még el akartam indítani egy munkát, mikor szinte erélyesen rám szóltak, hogy tegyem csak azt a papírt le, mindjárt megyünk haza. "Pfúj, utálok lusta lenni!" De azért a jónak se' vagyok elrontója. De inkább dolgoztam volna még fél órát, minthogy azt hallgassam, hogy megint kikezdtek.

Csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy ennék egy mince pie-t , de hogy inkább nem, mert akkor megint baromira megfájdul a fejem a sok cukortól. És mintha csak a szülőket hallottam volna: "Sovány vagy, egyél legalább kettőt!", "Hízzál még legalább öt kilót!" (egy frászt, örülök, hogy lefogytam, ezek persze sosem láttak dagin), "Ne tornázz annyit!" és még sok-sok ehhez hasonló megjegyzés. Ááá!

Szóval mikor hazajöttem, első dolgom volt, hogy elkortyolgassak egy bögre kecsketejet, mert az is legalább annyira finom, mint a mince pie és még egészséges is.

És hogy most mennyire nem vagyok magamnál az bizonyítja, hogy megjött a .delicious. és még csak ki sem bontottam. Haza akarok menni, már nagyon rám férne az a két hét szabadság. Fadíszítés, templom, semmittevés, olvasás, barátok, séta az erdőben...

De helyette inkább csak magazinostól felmegyek a hálószobába, bemászok a takaró alá és a kényelmes melegben átlapozom ezt az újságot...

Majdnem három hónap után egy majdnem teljesen jó hétvége és még mindig tudnak fájni dolgok

Tudom, hosszú a cím, de ez most egy helyzetjelentés-féle akar lenni és hűen tükrözi a valóságot.

Most panaszkodni fogok, mert ebből az évből elegem van. Illetve nem az egészből, csak december 19 -éig. Tavaly ugyanis éppen azon a napon kezdődött az a szerencsétlenség-sorozat amin még mindig gyaloglok át (furán hangzik, de így is érzem magam). Akkor volt az a bizonyos hóvihar Magyarországon, az első rossz. És a csapások csak jöttek, én meg minden egyes után azt hittem vége, annál már csak jobb lehet. Lehet is, de nem tudom, mikor. Mikor azt hiszem, hogy most, történik valami kellemetlen, hogy enyhén fogalmazzak.

Mert szerintem megérdemlem a jót, legalábbis néha egy kisebb 'szeletkét' belőle. Az idei év eddigi pozitív eredményei a vásárlásaim. Azok a dolgok legalább megmaradtak nekem és még örülni is tudok nekik. Meg van egy házam. Örüljek ennek is! Meg a munkám, meg a barátaim. Igen, örülök ennek is. De mikor valaki kezében egy olyan similabda-féle vagyok akivel ló-szamár játékot játszanak, akkor azért már elegem van és kikérem magamnak a dolgot.

Tegnap reggelre leesett a tél első hava. Gyönyörű volt. Az utóbbi napokban minden reggel kinézek az ablakon, mikor megyek le a konyhába reggelizni, hogy vajon fehér-e már az utcánk és láss csodát, szombaton az volt. Vegyes érzések kavarogtak bennem, miközben kanalaztam a zabpelyhet, mert bár nagyon szeretem a havat, néha mégis az ellenségemmé válik. Reggeli után visszamásztam a takaró alá, de aludni már nem tudtam, így elhúztam a függönyt és az ágyból fekve kémleltem a felhős eget. Titkon reméltem, hogy aznap már nem hullik több hó, mert akkor dugába dőlhetett volna a fókák meglátogatása.

Izgalommal telve, öt rétegnyi ruhával magamon vártam az indulást. Meseszép tájakon át vitt az út le a tengerpartra és a finom hótakaró csak még csodálatosabbá varázsolt mindent. Már itt élek pár éve, de eddig ilyet csak képeslapokon láttam. Közben újra elkezdett esni a hó, de már nem fordultunk vissza. Az utolsó faluba érkezvén, aminek a neve North Somercotes, azon tűnődtem, tudnék itt élni. Mintha a semmi közepén lennénk és mégis nyüzsög, tele van élettel.

Viszont a hideg az, amire nem lehet ezen a vidéken kellően felkészülni. Süvítő szél csapta meg az arcom, amint kiszálltam az autóból. Elgondolkodtam, vajon elég lesz-e a plussz két pulóver és zokni amit még hoztam magammal? Gyorsan rájöttem, hogy sajnos nem volt elég, de az élmény kárpótolt mindenért. Többszáz fóka heverészett a parton gyakorlatilag mozdulatlanul, élvezték a kellemes déli meleget. Sajnos nem lehetett elég közel kerülni hozzájuk, mivel a part és a sétány közé kerítés van építve, de a legtöbbjük elég bátor volt, gyakorlatilag a lábunk előtt feküdtek. Így is állandóan az optikáimat cserélgettem, hogy minél jobb fotók készüljenek, végülis meg vagyok elégedve magammal. Egy laikus és egy fotós barátom is azt állítja, hogy a legtöbbjük nagyon jó lett, nos köszönöm.

A legcsodálatosabb élmény viszon egy bébifóka születése volt. Magát az eseményt sajnos lekéstük, de az újszülöttet utána hosszú percekig néztem. Megdöbbentő, egyenlőre csak ennyit tudok mondani.

Ezek után az már részletkérdés volt, hogy a csípős hidegben az ujjaim és az orrom szinte jéggé fagytak. A visszaúton feltekertük 25 fokra a fűtést az autóban, nem tett rosszat a közérzetemnek, de ez szerintem mindent elmond az időjárásról, hogy hazaérkezvén gyakorlatilag beleugrottam egy kád forró vízbe és nagyon sokáig ott maradtam.

Remek, mire eddig eljutottam az írással , már nagyon fáradt vagyok, most érzem úgy hogy be sem fejezem, de mentségemre legyen szólva, a mai napom is elég mozgalmasra sikeredett. Mivel a tegnapi mosás után az edzőcipőm még nem száradt meg más aktív elfoglaltságot kellett keresnem magamnak, így jópár rétegnyi ruhát magamra húzván elsétáltam a közeli parkba, hogy csináljak pár téli hangulatú fotót. Ismét meggyőződtem róla, hogy nagyon jó a ropogós havon sétálni és rájöttem arra, milyen viccesek tudnak lenni a vadkacsák, mikor a tavat fedő vékony jégrétegen próbálnak meg sétálni több-kevesebb sikerrel.

Aztán az andalgásom közepette valahol jött az égi sugallat, ha már eddig elgyalogoltam, mi lenne, ha bemennék a városba venni pár dolgot (a park a házamtól maximum húsz perc, a város legalább három és fél mérföld, szóval utólag belegondolva ostoba ötlet volt), de hogy senki se' nézzen őrültnek egy gumicsizmás lányt fura cuccokba öltözve, mint egy magyarázatként a fényképezőgép pántját kilógattam a fotóstáskámból, hogy a Nikon felirat azért látszódjon, így viszont nem tudom kinek gondoltak, de legalább volt egy gud ikszkjúszom a megjelenésemre.

Na és a sztori vége az, hogy továbbgyalogoltam a barátaimhoz, akik végül hazahoztak autóval.

A fájó dologról akarok egyáltalán írni? Nem is tudom. Bár mostanra már nem annyira rossz. Csak nem szeretem ha játszanak velem, mert nekem is vannak érzéseim, hiszen emberből vagyok.

Történt valami három hónapja, minek következtében egy-két napig úgy éreztem, itt a vég én pedig megőrülök. Húsz ember millió apró darabból újra összerakott egy egész emberré, hogy tudtam örülni dolgoknak és már nevettem is egy idő után. Baromi keményen küzdöttem, hogy oda jussak érzelmileg, ahol most vagyok és nincsen szükségem arra, hogy valaki megint porrá zúzzon. Főleg az a valaki ne tegye, akinek a korábbi rémes napokat, heteket, hónapokat köszönhetem. Mert büszkeségem azért nekem is van, mégha többek úgy is gondolják, hogy nincsen. És pár embernek hála, az önbecsülésemet is visszakaptam, mert egy ideig úgy éreztem, hogy az is odalett. Főleg akkor, amikor feldagadt, lógó csuklóval ültem a kórház sürgősségi osztályán, egyedül. De a jó hír az, hogy nem tört el semmim sem miközben leestem a lépcsőn. Igaz, hogy volt egy-két álmatlan éjszakám, mikor alvás helyett csak a plafont bámultam, de az utána következő két hetes kényszerpihenőm alatt olyan dolgokat indítottam el, amik lassan kellemessé teszik a napjaimat, boldoggá tesznek engem.

Konyhai katasztrófa(ák)

Igen, néha ez is előfordul. És azért néha, mert általában próbálom menteni a menthetőt, néha több, néha pedig kevesebb sikerrel. Az egyetlen dolog, amire nincsen mentség, ha valamit szénné égetek, vagy legalábbis "enyhén megbarnítok". Érdekes, hogy ezek viszont mindig anyukámhoz kapcsolhatók. Félreértés ne essék, senki sem hibás, csak, ha éppen otthon vagyok és sütök, anyukám általában megkérdezi, hogy nem ég véletlenül valami? Nem, nem ég. Kivéve egyszer.

Pogácsát sütöttem és amint betoltam a tepsit a sütőbe kimentem a konyhából, mert éppen nyár volt és iszonyatosan meleg. A szobám meg odafent kellemesen hűvös, így gondoltam ott várok. Valamiért feljött anyukám és elekezdtünk beszélgetni, majd a beszélgetés valahol átcsapott heves veszekedésbe és már azt se' tudtuk, hogy hol vagyunk és mi van. Dobálóztunk mindnféle dolgokkal (nem káromkodtunk, sosem szoktunk, csak monduk a magunkét többnyire egyszerre) még nem meguntam a dolgot és füstölögve lerobogtam a lépcsőn, hogy kimegyek a kertbe és szedek valmit, gondolom körtét, mert már augusztus vége volt.

Na akkor láttam viszont csodát, amikor beléptem a konyhába, vagyis nem láttam semmit mert az egész helység egy masszív fekete dolog volt, egyszerűbben: FÜST. Még eltántorogtam a tűzhelyig a könnyem is folyásnak eredt, de végül valahogy csak kidobtam tepsistől az elszenesedett pogácsákat a járdára.

Eme kis közjáték viszont olyan sokkolóan hatott ránk, hogy már azt is elfelejtettük, hogy előtte még élénken veszekedtük, hálaimákat rebegtünk helyette, hogy nem gyulladt fel a ház. Utána azért kisült a második tepsi pogácsa.

Na ez volt a bevezető, mert a tegnapi (bár semmi sem gyulladt ki vagy robbant fel) este is felér egy valóságos katasztrófával. Kezdjük ott, hogy szombat volt és úgy keltem fel, hogy én aznap aztán végképp nem csinálok semmit. Ezt elég szépen űztem hol a kanapén, hol pedig a fotelban, még végül este hat felé megutam a dolgot, mert a laptopot egész egyszerűen elhajítottam, kirohantam a konyhába, kötényt kötöttem és "elkeztem főzni". Ez is több szintből áll persze, mert már készülök a jövő heti születésnapomra, meg valami rendes ennivaló után is sóvárogtam, ami NEM VAJAS KENYÉR (bio Graham kenyér Kerrygolddal, szerintem annyira nem gáz).

Első lépés a marcipán eklészítése volt, ez lesz ugyanis az ünnepi tortám bevonata. Ez nem is tartott tovább öt percnél, téglalappá formáztam, fóliába csomagoltam és ment a hűtőbe. Utána eszembe jutott, hogy vettem fagyasztott spenótot főzeléknek, s miután ez péntek este volt, a zöld cucc már kiolvadt, hát megcsináltam. Pipa. Egészen addig, még észre nem vettem pakolás közben a wokomat és rögtön beindult a fantáziám a gyömbéres pirított zöldségre. Hétre már ez is pipa. Az viszont csak ma reggelre jutott el a tudatomig, mikor az ételeket dobozoltam be a hűtőbe, hogy legalább öt napig el vagyok látva főtt étellel. Ez különösen akkor érdekes ha ezeből a kb. 75% csak frissen jó. Mindegy, megeszem.

Következő pofon: nagy tál ringlót találok. Igen, rémlik valami, hogy az egyik kollégám hozta még kedden, amit aztán hűvösre is tettem, hogy jó helyen legyen a szombati lekvárfőzésig. Szóval a stir fry után megfőztem a lekvárt is. tettem bele csillagánizst, hogy kicsit jobb íze legyen, meg hogy nekem jobb kedvem legyen, mert akkor már este nyolc óra volt. De a lekvár végre készen volt, üvegekbe töltve hűlt a konyhaszekrényen én meg marha elégedett voltam.

És ezen a ponton kellett volna abbahagynom mindenféle tevékenykedésemet, mert akkor talán boldogan vonultam volna később egy jó könyv társaságában az ágyba, de nem. Mert ha születésnap, akkor sok-sok képeslap és cserébe valamilyen sütemény a munkatársaknak. Még valamikor a hét folyamán körvonalazódott bennem egy lehetséges keksz megvalósítása, mit nekem szombat este meg konkrét recept hiánya, nekivágtam. Baromi gondosan kikészítettem a jegyzetfüzetemet, felírtam, mik kerülnek majd a tésztába, asztán elkezdtem adagolni, méricskélni meg irkálni. Az alapötet persze jó volt (hogyne lenne), csakhát valaki tuti kibabrált velem. Mert a tk. tönkölyliszt szerintem tk. rozsliszt volt. Meg lehet hogy inkább vajat kellett volna használnom olíva olaj helyett. Végül a gyakorlatilag atomjajira hulló tésztához kínomban elkeztem sima fehérlisztet gyúrni, meg vizet... Hát ember szerintem száz kiló lisztből nem dagasztott még annyi ideig tésztát. még én ezt az "egyszerű keksznek valót", de végül csak lett belőle valami. De szerintem egy rettentő kemény valami, így nyújtás közben már azon agyaltam, hogy az eredeti tervhez képest (2x2-es négyzetek baracklekvárral összeragasztva), mit változtassak rajta, hogy:

-senki foga se' törjön ketté, ha belehrap

-a harapás során a fogak által kifejtett nyomás következtében a lekvár ne follyon ki

A megoldást abban láttam, ha falatsütiket gyártok. Ezt csak az az egy probléma akadályozta meg hogy nincsen olyan kicsi kerek kiszúróformám, ami a non plus ultra egyik alapvető kelléke. Végül hosszas kutakodás után megtaláltam a fogpiszkálós dobozt, aminek körülbelül akkora az átmérője, mint egy száz forintosnak. Éljen! Kinyújtottam a tésztám 1 mm vastagságúra és este tizenegyig nagyjából 300 miniatűr korongot szaggattam ki és sütöttem meg. Utána elmentem zuhanyonzi, bedőltem az ágyba és nagyon sokáig nem mozdultam meg.

De az ámokfutásom még valószínűleg mindig tart, mert mialatt ezeket a sorokat írom, már azon gondolkozom, hogy a süteményből kimaradt három tojásfehérjéből ma minihabcsókokat kéne gyártanom...

Ó és még valami! Ha a kekszekből valami csoda folytán mégis lesz valami (mert betöltni azért be fogom) felrakom a blogra.

Asszem most megyek egy jót edzeni.

Hm...

Hm... érdekes dolog, ha az ember lánya beteg. Ezt most csak azért írom, mert én általában megfázni szoktam láz nélkül és ennyi. Aztán tart napokig, van, hogy egy egész hétig, közben meg szép kis "gyógynövényboltos házipatikát" állítok össze magamnak, s lassan elmúlik. Igen, mint már fentebb írtam, általában.

Most viszont rettentően érzem magam, úgy igazán felkelni sincsen kedvem (erőm sem), vagy ha valami csoda folytán mégis felkelek (mondjuk lemegyek a konyhába vízért), már másznék is vissza az ágyba. E pillanatban is ott, illtve itt vagyok, pedig kint gyönyörűen süt a nap, igazán kiülhetnék a kertbe, de inkább nem. És tart már napok óta, talán kedden kezdődött, de szerda délután hívtam fel Tomot, hogy jöjjön értem, mert nem bírok hazameni (5 perc sétára lakunk a labortól). Viszont amióta hazahozott, nem bírok mozogni.

Reggeli közben elnézegettem a balzsameceteket, s azon töprengtem, ki kéne önteni mindet, mert úgysem fogom már használni. Tudom, most csak úgy érzem, hogy itt a vég, mert hogy sem enni sem pedig főzni nincsen kedvem, pedig milyen szívesen kotyvasztanék valamit odalent(na ez elég ellentmondásosan hangzik)!

Ellensúlyozván ezt a fertelmesen pocsék hetemet, a múlt hétvége legalább eseménydúsra sikeredett. Csak úgy spontán elmentünk Bridlingtonba szombaton. Volt jó sok séta, fagyizás meg 'fish&chips'. Meg rengeteg pofátlan sirály, kalózhajózás (tudom, de a lelkünk mélyén mind gyerekek vagyunk) és sok-sok színes pavilon a parton. Szóval jó volt.

Meg a vasárnap is. Spontán grilleztünk, mert éppen jó idő volt. Gyorsan daráltam húsokat pjescavicához, meg bedagasztottam egy kis tésztát lepénynek, s ahogy sültek később a parázson, már ettük is azon melegében jó sok hagymával. Fotó ezekről nincs, sokan voltunk és éhesek voltunk.

Nyaralás után...

... meglehetősen nehéz visszazökkenni a hétköznapokba. Hiába csak egy óra az időeltolódás, mivel mi állandóan esti járattal repülünk vissza, szinte már reggel is van, mire fáradtan zuhanunk az ágyba. Másnap persze dolgozni kell menni, az sem könnyű két hét kvázi semmittevés után.

A kimerülés ellenére én egy olyan csodabogár-féle vagyok, aki viszont nagyon szereti a házimunkát (kivételt képeznek ez alól: kimosott ruhák vasalása, illetve elrakása) és egyáltalán nem bánom, hogy ilyenkor napokon át pakolok, átrendezem a konyhát (otthonról szállítmányozott élelmiszerek mennyiségének köszonhetően), vásárolni járok, hogy a hűtőnk is tele legyen és beindítom a főzési láncolt. A tény, hogy munka közben viszont gond nélkül el tudnék aludni, tudom, furán hangzik, de nem zavar.

Egy hét elteltével már lelkiismeretfurdalás nélkül ülök a gépemmel a kanapén, mert amit csak lehetett, megcsináltam. És ha ebbe a tegnapi lekvárfőzésem is beletartozik, akkor aztán tényleg nyugodtan dőlhetek hátra.

Itt már vannak ruháink, ezért vigyorgok ennyire

Viszontagságos utunk után (két óra késés és poggyászok nélküli repülőgép landolása után - ez utóbbi alatt az összes utas poggyászát tessék érteni, máig is zavaros okokból kifolyólag egy fia bőröndöt sem pakoltak be Lutonban a gépbe) szűk félnapos késéssel és egy váltás ruhával megkezdtük a nyaralásunkat Rovinjban, annak reményében, a beígért esős napok elmaradnak. Ebben legalább szerencsénk volt, de miután napokon át a csomagjainkat vártuk, péntektől hétfőig gyakorlatilag "beragadtunk" a városba.

Az Óváros egyik eldugott utcája este

Naplemente és Tom

Már szinte giccs, de idekívánkozott

Viszont az a szerencsés helyzet állt elő, hogy még mikor tavasszal a nyarat tervezgettük, oda lyukadtunk ki, hogy a szüleimmel nyaralunk idén. Így Zágrábból már velük autóztunk az Isztriára, onnan pedig egyenesen haza Magyarországra, megspórolva ezzel két repülőjegyet és még két szabadnapot. Grátiszként így a "bőröndvárás" ideje alatt a szülői ruhatárból is csemegézhettünk, ezt mondjuk a kollégáim rettentő viccesnek tartották, én annyira nem, máskor is csináltunk már ilyet anyukámmal. Különben is, a szükség nagy úr...

Ezek Poreč-ből

Mivel számunka sok napot veszttünk, csak egy kirándulást terveztünk, egyik délelőtt átautóztunk Poreć-ba. Itt a fő cél az Euphrasius Bazilika volt illetve a kihagyhatatlan épületeim, valamint a torony. A hazaúton megmutattuk Tomnak a Limski fjordot (mi már jártunk itt korábban) én meg vásároltam pár dolgot (szarvasgombás sajt és olívaolajban eltett szarvasgomba). Így lényegében klasszikus módon nyaraltunk. Nappal strand, este város, éttermek és rengeteg fényképezés. Nem így terveztük, de nem bántam.

A biznisz

Volt egy "kis" felhőszakadás...

...majd naplemente

Utána volt még több, mint egy hetünk "otthon otthon", ahol leginkább szilvás sütik készítésével és szilvalekvárfőzéssel múlattam az időt (mi egyebet tehettem volna, ha itt szezon?). Gyorsan elszálltak a napok, mint mindig, de már itt van a következő utazás, igaz még kicsit odébb, de hamarosan eljön a karácsony is (már beszereztem két ajándékot).

A kertben

Csak gondoltam, hogy lőhetnék pár képet. Ahhoz képest, hogy ezeket a fotókat alig pár másodperc alatt hoztam össze, szerintem nem is lettek annyira rosszak.

És az ég szürkesége... Igen pocsék idő van. Még hétvégéig majd' egy hónapon keresztül verőfényes napsütés volt, hétfőre mindent beborítottak a felhők.

Miért nincsen ilyen idő...

...mikor az étterem legárnyékosabb pontján is tikkasztó a hőség?

Belfast

És végül nem mentünk el a "Titanic-gödörhöz" (ennél ostobább nevet nem is adhattam volna a helynek, de akkor nem én lennék...). Kár, pedig nagon rebegtettem a szempilláimat. Igaz, elindultunk, de vissza is fordultunk. A fiúk inkább kerestek egy kellemes kocsmát, hogy az aktuális meccset megnézzék. A "mieink" játszottak a németettel. Részemről totális érdektelenség, inkább elmentem vásárolni.

Illetve kaptam egy fülest, hogy a városban van egy bolt, ahol különleges sókat lehet kapni. Az ára is különleges volt, hogy finoman fogalmazzak (nem finoman "q" drága), de legalább ilyenem is van már. Megrögzött sógyűjtő lévén kötelező darab. Négy fajta tengeri alga van benne és... hát akinek nincsen többezres tengeri puhatestű gyűjteménye (kiegészítve, homokokkal és vizekkel a világ minden tájáról) annak ez a só bizony büdös. Enni lehet, hogy én sem fogok belőle, de "illatolni" jó lesz.
Amúgy jó kis hétvége volt ez három pasival, egészen addig, még szombaton alig kettő óra után közölték velem, hogy ők akkor most mennek vissza a hotelbe aludni, mert kell az energia az esti kocsmalátogatáshoz. Azért abban a pár órában, mikor is még közösen turistáskodtunk, voltunk pár (szó szerint) szép helyen.

Nosztalgia és nyár

Igen, kétségbeesetten kapaszkodok régi nyarak emlékeibe (ez esetben a tavalyi is annak számít már, főleg, hogy szerintem oda többet már nem megyünk). Reggelente a gym-ben tekerek, mint egy őrült és közben azt látom, hogy a legfőbb csatornákat elárasztották a "készüljünk a bikiniszezonra" műsorok. Vagyis, hogy mindjárt itt a nyár. Vagy a nyaralás ideje (vagy amit akarunk). Izzad, dolgozik a műkaján élő angol ezerrel, s közben álomfelhő lebeg a feje felett, benne ő pálmafa alatt szürcsölgeti a hűs koktélt, aztán hasra fordul, hogy a hátát süttesse.

Eközben én már lassan a hetvenedik percnél tartok, fülem bedugva citerazenével és elképzelem, amint éppen leszálláshoz készülünk, most éppen Zágrábban. Meghogy majd milyen jó lesz megint futni a tengerparon és az erdőben reggelente! Az a hely engem megfogott. Annyira, hogy már másodszor nyaralunk ott, pedig ez nem jellemző rám. De a kivétel erősíti szabályt.

Vannak olyan barátaink, akik már több, mint tíz éve járnak egy bizonyos helyre, ugyanabba a szállodába, merthogy ők ott érzik jól magukat. Ha én is olyan lennék, mint ők akkor én is ... (itt most el vagyok gondolkodva, mert nem tudok egy pillanat alatt olyan helyet mondani, ahol eddig a legjobb volt. Talán Sousse, de ha arabokról vagyon szó, akkor a legközelebbi uticél Agadir, mert kétszer egy helyre mégsem megyünk) mondjam azt, hogy Rovinj? Nos idén így alakukt.

Sajnos az évek során bármennyire is sikerült(?) megbarátkoznom a helyi időjárással, nekem akkor is hiányzik a fülledt kánikula. Igenis szeretem, ha éjszaka 26 fok van és én éppen hőgutát kapok (hozzátartozik a nyárhoz), nappal perzselő sugarak égetik a bőröm (ez is hozzátartozik a nyárhoz) és óránkét beállok a zuhany alá, hogy a kellemesen hűs vízsugár csillapítsa a Nap okozta forróság fájdalmait. Kár, hogy nem varázslónak születtem, akkor talán egyetlen csettintéssel is meg lehetne oldani a igazi nyár kérdését Angliában is. Például ilyet, mikor még este kilenckor is nyáriruhában ülünk a teraszon és közben fagyit eszegetünk, mert jobb dolgunk éppen nem akad.

Az elmúlt héten magazindömping volt, megjött az összes (Jamie Magazine, Good Food, delicious., Cook Vegetarian). És mind tele eszméletlen receptekkel, csodálatos színekkel, zöldségek, gyümölcsök a köbon, újabb fagyireceptek és még sorolhatnám. Inspirál és belopja a mindennapjaimba az elmúlt nyarak emlékeit. Nagy szó lenne, ha azt mondanám, hogy én ezeket most végigfőzöm-sütöm, de az biztos, hogy az elkövekezendő néhány hetemre hatással lesznek.

Bank Holiday és egy pite

Tudom, hogy nem a legelegánsabb dolog egyfolytában morogni, nekem mégis sikerül. Viszont ha az előző mondatot az egész hétvégére levetítjük, akkor ez csak mára érvényes. Hurrá! Örüljek neki, hogy ma jobb (csak jobb, nem jó) idő van, mint tegnap. Gusztustalan ez így május végén, egy éve ilyenkor kánikula volt. Na akkor nosztalgiázok és elképzelem, hogy andalgok Bridlingtonban, meg Sherwoodban keresem Robin Hood fáját.

Szóval megint hideg van, minő meglepetés, a szél ocsmányul fúj és záporok is vannak. És voltak tegnap addig, még be nem értem a városba, biciklivel természetesen, hogy izgalmasabb legyen a dolog. De nem baj, megszáradtam, közben megint vettem pár dolgot (most éppen mini piteformákat és egy újabb gasztrokönyvet, amiben kivételesen nincsenek receptek).

Amúgy a nyár után való vágyakozás valóban vágyakozás marad, legfeljebb addig, még nem megyünk nyaralni. Addig meg már nincsen sok hátra. Ez persze viszonyítás kérdése mert még hét hetet kell várni, aztán indulás. Igaz, most csak a közelbe, mert utána haza is megyünk, szóval ez most nem olyan lesz, mint a tavalyi. Az meg persze remek volt (hogyne lett volna az, mikor végigettük a sziget összes tavernáját - na jó, csak amennyi kényelmsen belefért).

Utolsó este rendeltem egy tiropitát, ami ugyan finom volt (csak a sajt ízlett, a tészta leveles volt, az nem volt jó), de mást vártam. Éppen erről az étteremről beszélgettünk Tommal a napokban, mikor kitaláltam, sütök olyan pitét. Az alapötlet jó volt, de a végére semmi sem maradt belőle. Filo helyett omlóstésztát használtam, a tölteléket nem borítottam be újabb tésztaréteggel és a fetához még kevertem blansírozott spenótot. Szóval nem sok köze volt már a görög recepthez, de becsületemre legyen mondva, hogy legalább finom volt. Nagyon finom.

A salátára szarvagombás olívaolajat locsoltam, ez sem autentikus, de nekem nagyon ízlik.

Vásárlás

Befektetni jó dolog. Többször befektetni pedig halmozottan jó dolog. Úgy tűnik, teljesen megőrültem mostanában, mert sorra bújom az egyik kedvenc magazinom, meg újabb és újabb online shopokat fedezek fel, ami csak azért jó, mert ingyen házhoz szállítanak mindent. Szerintem a szomszédaink azt hiszik hogy meghibbantunk, mert az elmúlt két hétben szinte naponta jöttek a delivery furgonok. Oké, volt amit a postán keresztül küldtek, de az meg nem fért be a levélrésen, így azt is személyesen kellett átvenni.

A mi postásunk meg szerintem egyébként egy kicsit kótyagos, mert teljesen mindegy, hogy levelet vagy csomagot kézbesít éppen, be akarja tuszkolni az "ajtó száján". Mint például ezt is. Már maga a könyv vastagabb, mint a rés, de nem baj, ő azért megpróbálja. Én meg ültem az ajtóval szemben a lépcsőn, néztem egy darabig, aztán gondoltam, inkább kinyitom, mert szerintem képes kett volna keresztben ketté vágni a csomagot, hogy mindenképpen "bejuttassa". De ez régen volt, fátylat rá.

A csomagszállítósok sem egyszeű esetek. Küldenek egy e-mailt X napon délután, hogy a megrendelt áru X napon reggel 8 és este 6 között érkezik, valaki legyen otthon. Én mondjuk kicsit szerencsés vagyok, mert csak déltől dolgozok (az igazi mázlista az, aki egyáltalán nem dolgozik) így nagy eséllyel bonyolítok le hasonló kaliberű üzleteket, DE mindig megjegyzem a megrendelésnél, hogy délelőtt hozzák. És általában délután hozzák. És nem hagynak cetlit, hogy itt jártak. De a szomszédot sem akarom bevonni a dologba, nem kell neki tudni, miket veszek össze a konyhámba. Bár a hétvégén (mikor az a kétnapos kánikula volt) azért eléggé zavaró lehetett szegénynek, hogy pár órás szünetekkel egyfolytában felhangzott a fagyigép kompresszora. Mindegy, nekünk jó volt.

De az internetes vásárlás akkor is jobb. Kényelmes (hiszen a fotelban ülve is megoldható), gyors és olcsó, mert általában ingyenes a házhozszállítás és egy halom ajándékot adnak mellé. Vagy küldenek postán egy köszönőlevelet, hogy náluk vásároltam, (mint ahogyan a fentebb említett "magazinosék" is tettek), meg egy kupont, hogy legközelebb is menjek. Fogok és már azt is tudom mibe invesztálom bele.

Zsákba macskát azért nem szoktam venni, mert mindig mindent élőben megnézek, szakembertől kérek segítséget, aztán kiderítem, hogy interneten olcsóbban hozzá lehet-e jutni a kiszemelt termékhez. Általában hozzá lehet. Például így.

Igen, azt hiszem mostanában megint rákattantm a konyhára. Csak nagyobb kéne belőle, mert ez sajnos kicsi.

Begolyóztunk

Tegnap este jött egy levél a delicious.-től, hogy vegyek részt az aktuális közvéleménykutatásukban. OK, gondoltam, időm éppen volt, miért ne pötyörögjeg be akkor pár választ? Az egyébként - számomra - snassz kérdések között ott volt az örök mumus, az "Szívesen osztasz meg másokkal/barátokkal/stb receptet?" Na és erre jöjjön egytől tízig a válaszom! Kettest adtam, mert azért annyira borzasztó nem vagyok. De!

Utálok (többek között ezt a szót is leírni) recepteket elmondani másoknak. Főleg, ha azt én találtam ki, vagy csak azt hiszem, hogy én találtam ki. Mert az én fáradságos munkám eredményével csak ne büszkélkedjen senki, én szenvedek a konyhában, hogy jobb kezem csupa liszt meg ragacs, bal kezemben toll (egyébként jobbkezes vagyok), mellette jegyzetfüzet, ami nagyjából így néz ki: hozzávalók egymás alatt, ahogyan kell, mellettük strigulák, mérőegységelnevezések, bla-bla-bla. Szóval én úgy gondolom, beleadok apait-anyait.

Ebből adódtak kisebb morgások a munkahelyemen, mikor elsunnyogtam, miből is készülnek a képen látható golyóim. Mert nem mondom el. Csak annyit, hogy hűtőben kell tárolni, mert tejterméket tartalmaz. "De csak nekem mondd el!"-jönnek a könyörgések. "Nem. Sajnálom" Sűrű szempillarebegtetés, mosolygás,majd a válasz: "De hozok be máskor is".

Mert a "begolyózás" még ősszel kezdődött, mikor kaptak a kollégák egy dobozka rumos-csokis kókuszgolyót hálám jeléül a sok kártyáért, amit a születésnapomra adtak nekem. Akkor még hosszú ideig volt visszhangja a dolognak, aztán elfelejtődött. De! Mikor két hete elkéstem a munkából, mert éppen induláskor jött meg a KitchenAid és nem bírtam megállni, hogy ne ugorjak örömömben Anna nyakába, a többiek azonnal tudni akarták mit vettem. Mert abban már biztosak, csakis vásárlás lehet a dolog mögött. Na elmondtam. És fülig ért a szám egész nap, még azután is mikor küldöttségben megjelent a szobám ajtajában Amanda és Linda, hogy közöljék, ha már megvettem ezt a kis játékszert eljött az ideje, hogy "coconut truffle-t" csináljak. Még akkor is, ha a gép nem kell hozzá. Mindegy, csak enni akarnak. "Jó."-mondtam, tömören.

Ezzel szerintem részükről el is lett felejtve a dolog, egészen addig, még pár nappal később oda nem adtam nekik a fentebb levő dobozt, mindenestől. Öröm és ujjongás, még a pasiktól is. Recept még mindig nincs. Viszont van egy kollegina, aki lemaradt a "nagy őszi zabálásról" és most jön itt nekem, de hogy csak neki, csak neki! Neki sem, neki sem! Sajnálom.

Azt hiszik, csokoládéval készült mindkét fajta, de nem.

Folytatás később!

Futás!

Tudom, hogy ez a kép enyhén bizarrnak tűnik így május elején, de szerintem a mai időjárás is az volt. Illetve remélem, hogy múlt időben beszélhetek róla, mert ebből a borzalomból már elegem van. Egész héten fűtöttünk!!! Ma 9 fok volt!!! Elővettem a sálakat és kesztyűt húztam. Mert a szél is piszkosul fújt és szakadt az eső. Tehát csak jól hangzott az, hogy én majd ma délelőtt bebiciklizek a városba.

Végül úgy döntöttem, megyek, de rohanás volt az egész. Boltba be, boltból ki. Fénysebességgel be, viszolyogva ki. De a fűtött kis üzletek melege igen kellemes ám! Főleg, ha az áru is a kedvemre való. Az volt. Boltoltam is egy jót, nyélbe ütöttem a nagy "bizniszt". Már csak várnom kell pár napot, hogy eljöjjön a csoda (négy keréken)...

Más. El akarok kezdeni újra futni. Igaz párszor már nekimentem a dolognak (felpattantam a futópadra), de sajnos egy rövid idő után elkezdett fájni a térdem. Az az ostoba sísérülés, gondoltam mindig. Vagy talán mégsem. Ezen tegnap kezdetm el töprengeni. A baleset már több, mint tíz éve volt én viszont csak öt éve kezdtem el futni. Szabadban. Amit itt jóval nehezebb, mint Magyarországon. Hiába na, otthon sokkal jobb az idő, szívesebben mentem ki reggelente. Mostanra viszont maradt az edzőterem. Ami ugyan nagyon jó, de egy halom dolog nincs pótolva vele. Szerdán a gépen futottam 35 percet, húztam is a lábam egész nap. És baromi rossz volt, mert ennél jóval többre vagyok/voltam képes.

Ma este viszont csak a környékre mentem, kíváncsi voltam, hogy a kinti futás vajon mit művel a térdemmel? Semmit:) És ennek rettentően örülök, mert néha sajnos vannak olyan pillanataim, hogy akkor én már "soha többet"? Ez eléggé elkeserítő. Mert a futás az egyszerűen jó. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy milyen, érezni kell. Felszabadítja a boldogsághormonokat (mikor a focipályán futottam a 13. körnél mindig éreztem valami jót, ami belülről jön. Tudom, hülyén hangzik, de ez van), szabadon "szárnyalok", mint egy madár, soha sem érzem magam fáradtnak és utána mindig hihetetlenül jó napom van. Meg fitten is tart:) Ez sem egy elhanyagolható szempont. Szóval most hajrá van, fel akarok menni megint hetven percig, kezdem újra az edzést, szabadban:)

Vége a hétnek!

Na bumm, csak hozom az elmúlt két év formáját. Mármint, hogy nem írtam semmit. Nem mintha annyira izgalmas hetem lett volna (akkor sem volt persze, mikor még rendszeresen körmöltem, de én mindent leírtam. Tudom, simán csak jó dolog volt az egész. Témát meg mindig találtam), csak munka közben jutottak eszembe a legjobb dolgok, hogy erről "írásban még nem elmélkedtem" (pfúj, de randán hangzik).

Ilyenkor szoktam teleírni a kezemet, hogy mit kell majd csinálnom, ha hazamentem. Néha komolyan mondom, úgy érzem magam, mintha én lennék Leonard a Memento-ból. De csak ami a cetlizést illeti. Mert papírfecnikből is van elég. Meg üzenőfüzet. Telefonálás helyett. Aminek persze az a vége, hogy a munkahelyemről felhívom Tomot, megtalálta-e a levelet, amit éppen írtam neki. Komolyan mondom, mint az öregek.

Ebben az egész memóriás dologban viszont az a vicc,hogy amúgy meg mindent megjegyzek. Azt is, amit nem kéne. Aztán meg mikor felemlegetek dolgokat, emberek néznek rám, mint 'borjú az új kapura', hogy "Hát ez meg miről beszél?". Ennek kapcsán eszembe is jutott, hogy legalább tíz évre visszamenőleg el tudnám mondani, hogy május 7-én mit csináltam. Úgy, hogy egyébként semmi különös sem történt. De ettől most eltekintek, nem fárasztom magam. Mást se', ha esetleg olvasná.

A hét nagy eseménye, hogy megint elkezdetem agyalni azon, hogy nekem kéne egy Kitchen aid. Már karácsony után is szerettem volna egyet, de meggyőztem magam, hogy erre nincsen szükségem. Illetve szükségem az van, hanem hogy úgysem használnám. Vagy csak sznobságból akarok egyet. Bár egy ilyen masinát a magunkénak tudni szerintem nem sznobság. Mindegy. A lényeg, hogy most újra szeretnék egyet. Egyébként anyukám (aki iszonyú okos és nagyon jó az ítélőképessége) is győzköd, hogy ez amúgy egy életre való befektetés lenne, ne tántorítson el ez ára.

Jó. Ha a pénz nem, akkor a baromi kicsi konyhánk. Mert az a bűnbarlang (de nagyon kedves bűnbarlang:) szerintem igenis kicsi. Nem tudnám hová tenni. Bár ezt azonnal meg is cáfolom, mivel tegnapelőtt kiokoskodtam, hogy egy-két módosítással, pakolással, szervezéssel, meg ehhez hasonlókkal meg lehetne oldani a masina méltó elhelyezését. A színe pedig zöld lesz. Asszem. Mindig is az tetszett a legjobban. És szerintem ha megvenném, úgy örülnék neki (nagyon-nagyon), mint egy gyerek, pont mint ennek. Komolyan mondom, néha csak úgy kiveszem a táskájából és finoman végigsimítok rajta a kezemmel...

Most pedig drukkoljon mindenki, hogy holnap ne essen, mert menni akarok a piacra rebarbarát venni. Tavaly valami isteni lekvárt főztem belőle, na ahhoz hasonlót tervezek idén is. Meg be kéne szereznem egy-két fűszernovényt is. Szóval ne essen! Mert biciklivel fogok menni.

Első bejegyzés - stílusosan

"Valahányadik nap".

Mondjuk. Mert már fogalmam sincsen, hol tartok. Eleinte még számoztam a napokat, meg írtam is rendszeresen, hogy mik történtek velem, de azoknak az időknek vége. Hú, de jó volt egy forró bögre teával leülni az íróasztalhoz, lecsavarni a kupakot a töltőtollról, végigsimítani a selyemborítású könyvecskén, közben nézni az ablakon keresztül a mindig nyíló rózsákat...

Na, ez az, ami már a múltba veszett. Mert bár a kellékek rendelkezésre állnak, időm az nincsen sok és az új házban sajnos csak tujánk és levendulánk van. Ami mondjuk még nem is lenne akkora baj, de a szomszédnak is csak tujái vannak és véletlenül éppen beárnyékolják a "virágoskertünket". Nem baj, a remény hal meg utoljára. Bár én mindenre ezt mondom, aztán vagy működik, vagy nem.

Egyébként örülök, hogy megint rászántam magam az írásra, legalább úgy érzem, a szabadidőmet is hasznosan töltöm el. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy világ lustája vagyok, csak sajnos olyan fából faragtak, aki szereti kihasználni minden pillanatát a napnak. És ez az a dolog amit a legtöbb ismerősöm nem ért meg, hogy mi a bánatnak kelek én fel minden nap fél hatkor?

Hát reggelizni, mondom mindig vigyorogva. Mert kell az energia egész napra. És miért éppen fél hatkor? Mert idő is kell, hogy nyugodtan megehessem a zabpelyhet. "Pfúj, az pocsék", jön a szokásos reakció. "Dehogy, nem főzöm meg", dünnyögöm a fogaim között. "Akkor nem is csodálkozom, miért kezdesz el már hajnalban enni."

Szóval jobb, ha senki sem kérdezget bizonyos dolgokról, mert úgysem értenék meg az indokaimat. De egyébként egyszerű. Kell az energia. Úszni járok héttől fél kilencig (nem ér hülyének nézni). Délben meg irány a labor. Munka közben kipihenem a reggeli fáradalmakat, gasztronómiáról olvasok és agyalok-agyalok-agyalok, mert naplót írni mindig nem lehet.

Most egy pillanatra eltöprengtem azon, hogy amit az imént írtam, semmi értelme nincsen. Ugrálnak a gondolataim össze-vissza, máris ezer új dolog kavarog a fejemben. Mert amúgy - hogy legyek már hű egy naplóhoz - a mai napomról még semmit sem írtam. Ami egyébként elég jól alakult.

Reggelre már kialudtam a tegnapi mérgemet és viszonylag nyugodt idegállapotban mentem be a munkahelyemre nagyjából tíz percre. Nem baj, lehetne ennél rosszabb is, gondoltam. De ez már elfelejtve. Hétvége van és hosszú. Éljen-éljen! És szép az idő (ez ugye Angliában nem elhanyagolható), tehát irány a város. Mondjuk egyébként is mentünk volna, mert mára kínai volt betervezve ebédre. Imádom. Bár néha elkezdek kételkedni, hogy az "őshazában" is ezt eszeik. Na mindegy, szeretem az éttermet, ezért járunk oda...

A terveimmel ellentétben viszont ma sem vettem táskát. Pedig nagyon szerettem volna. Hiába, a legutolsó utazásom alkalmával "véletlenül" betévedtem egy ilyen helyre és hát megint nem bírtam magammal. Mert mit is ér egy nő táska nélkül? Vagy az lenne a helyes kérdés, hogy "Mennyi táskával nő a nő?". A cipőkről meg el se' kezdjünk beszélni. Most semmiképpen. Szóval megint rá vagyok kattanva a táskákra, a kérdés már csak az, hogy hol állok meg...