Tudom, hosszú a cím, de ez most egy helyzetjelentés-féle akar lenni és hűen tükrözi a valóságot.
Most panaszkodni fogok, mert ebből az évből elegem van. Illetve nem az egészből, csak december 19 -éig. Tavaly ugyanis éppen azon a napon kezdődött az a szerencsétlenség-sorozat amin még mindig gyaloglok át (furán hangzik, de így is érzem magam). Akkor volt az a bizonyos hóvihar Magyarországon, az első rossz. És a csapások csak jöttek, én meg minden egyes után azt hittem vége, annál már csak jobb lehet. Lehet is, de nem tudom, mikor. Mikor azt hiszem, hogy most, történik valami kellemetlen, hogy enyhén fogalmazzak.
Mert szerintem megérdemlem a jót, legalábbis néha egy kisebb 'szeletkét' belőle. Az idei év eddigi pozitív eredményei a vásárlásaim. Azok a dolgok legalább megmaradtak nekem és még örülni is tudok nekik. Meg van egy házam. Örüljek ennek is! Meg a munkám, meg a barátaim. Igen, örülök ennek is. De mikor valaki kezében egy olyan similabda-féle vagyok akivel ló-szamár játékot játszanak, akkor azért már elegem van és kikérem magamnak a dolgot.
Tegnap reggelre leesett a tél első hava. Gyönyörű volt. Az utóbbi napokban minden reggel kinézek az ablakon, mikor megyek le a konyhába reggelizni, hogy vajon fehér-e már az utcánk és láss csodát, szombaton az volt. Vegyes érzések kavarogtak bennem, miközben kanalaztam a zabpelyhet, mert bár nagyon szeretem a havat, néha mégis az ellenségemmé válik. Reggeli után visszamásztam a takaró alá, de aludni már nem tudtam, így elhúztam a függönyt és az ágyból fekve kémleltem a felhős eget. Titkon reméltem, hogy aznap már nem hullik több hó, mert akkor dugába dőlhetett volna a fókák meglátogatása.
Izgalommal telve, öt rétegnyi ruhával magamon vártam az indulást. Meseszép tájakon át vitt az út le a tengerpartra és a finom hótakaró csak még csodálatosabbá varázsolt mindent. Már itt élek pár éve, de eddig ilyet csak képeslapokon láttam. Közben újra elkezdett esni a hó, de már nem fordultunk vissza. Az utolsó faluba érkezvén, aminek a neve North Somercotes, azon tűnődtem, tudnék itt élni. Mintha a semmi közepén lennénk és mégis nyüzsög, tele van élettel.
Viszont a hideg az, amire nem lehet ezen a vidéken kellően felkészülni. Süvítő szél csapta meg az arcom, amint kiszálltam az autóból. Elgondolkodtam, vajon elég lesz-e a plussz két pulóver és zokni amit még hoztam magammal? Gyorsan rájöttem, hogy sajnos nem volt elég, de az élmény kárpótolt mindenért. Többszáz fóka heverészett a parton gyakorlatilag mozdulatlanul, élvezték a kellemes déli meleget. Sajnos nem lehetett elég közel kerülni hozzájuk, mivel a part és a sétány közé kerítés van építve, de a legtöbbjük elég bátor volt, gyakorlatilag a lábunk előtt feküdtek. Így is állandóan az optikáimat cserélgettem, hogy minél jobb fotók készüljenek, végülis meg vagyok elégedve magammal. Egy laikus és egy fotós barátom is azt állítja, hogy a legtöbbjük nagyon jó lett, nos köszönöm.
A legcsodálatosabb élmény viszon egy bébifóka születése volt. Magát az eseményt sajnos lekéstük, de az újszülöttet utána hosszú percekig néztem. Megdöbbentő, egyenlőre csak ennyit tudok mondani.
Ezek után az már részletkérdés volt, hogy a csípős hidegben az ujjaim és az orrom szinte jéggé fagytak. A visszaúton feltekertük 25 fokra a fűtést az autóban, nem tett rosszat a közérzetemnek, de ez szerintem mindent elmond az időjárásról, hogy hazaérkezvén gyakorlatilag beleugrottam egy kád forró vízbe és nagyon sokáig ott maradtam.
Remek, mire eddig eljutottam az írással , már nagyon fáradt vagyok, most érzem úgy hogy be sem fejezem, de mentségemre legyen szólva, a mai napom is elég mozgalmasra sikeredett. Mivel a tegnapi mosás után az edzőcipőm még nem száradt meg más aktív elfoglaltságot kellett keresnem magamnak, így jópár rétegnyi ruhát magamra húzván elsétáltam a közeli parkba, hogy csináljak pár téli hangulatú fotót. Ismét meggyőződtem róla, hogy nagyon jó a ropogós havon sétálni és rájöttem arra, milyen viccesek tudnak lenni a vadkacsák, mikor a tavat fedő vékony jégrétegen próbálnak meg sétálni több-kevesebb sikerrel.
Aztán az andalgásom közepette valahol jött az égi sugallat, ha már eddig elgyalogoltam, mi lenne, ha bemennék a városba venni pár dolgot (a park a házamtól maximum húsz perc, a város legalább három és fél mérföld, szóval utólag belegondolva ostoba ötlet volt), de hogy senki se' nézzen őrültnek egy gumicsizmás lányt fura cuccokba öltözve, mint egy magyarázatként a fényképezőgép pántját kilógattam a fotóstáskámból, hogy a Nikon felirat azért látszódjon, így viszont nem tudom kinek gondoltak, de legalább volt egy gud ikszkjúszom a megjelenésemre.
Na és a sztori vége az, hogy továbbgyalogoltam a barátaimhoz, akik végül hazahoztak autóval.
A fájó dologról akarok egyáltalán írni? Nem is tudom. Bár mostanra már nem annyira rossz. Csak nem szeretem ha játszanak velem, mert nekem is vannak érzéseim, hiszen emberből vagyok.
Történt valami három hónapja, minek következtében egy-két napig úgy éreztem, itt a vég én pedig megőrülök. Húsz ember millió apró darabból újra összerakott egy egész emberré, hogy tudtam örülni dolgoknak és már nevettem is egy idő után. Baromi keményen küzdöttem, hogy oda jussak érzelmileg, ahol most vagyok és nincsen szükségem arra, hogy valaki megint porrá zúzzon. Főleg az a valaki ne tegye, akinek a korábbi rémes napokat, heteket, hónapokat köszönhetem. Mert büszkeségem azért nekem is van, mégha többek úgy is gondolják, hogy nincsen. És pár embernek hála, az önbecsülésemet is visszakaptam, mert egy ideig úgy éreztem, hogy az is odalett. Főleg akkor, amikor feldagadt, lógó csuklóval ültem a kórház sürgősségi osztályán, egyedül. De a jó hír az, hogy nem tört el semmim sem miközben leestem a lépcsőn. Igaz, hogy volt egy-két álmatlan éjszakám, mikor alvás helyett csak a plafont bámultam, de az utána következő két hetes kényszerpihenőm alatt olyan dolgokat indítottam el, amik lassan kellemessé teszik a napjaimat, boldoggá tesznek engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése