Mondjuk. Mert már fogalmam sincsen, hol tartok. Eleinte még számoztam a napokat, meg írtam is rendszeresen, hogy mik történtek velem, de azoknak az időknek vége. Hú, de jó volt egy forró bögre teával leülni az íróasztalhoz, lecsavarni a kupakot a töltőtollról, végigsimítani a selyemborítású könyvecskén, közben nézni az ablakon keresztül a mindig nyíló rózsákat...
Na, ez az, ami már a múltba veszett. Mert bár a kellékek rendelkezésre állnak, időm az nincsen sok és az új házban sajnos csak tujánk és levendulánk van. Ami mondjuk még nem is lenne akkora baj, de a szomszédnak is csak tujái vannak és véletlenül éppen beárnyékolják a "virágoskertünket". Nem baj, a remény hal meg utoljára. Bár én mindenre ezt mondom, aztán vagy működik, vagy nem.
Egyébként örülök, hogy megint rászántam magam az írásra, legalább úgy érzem, a szabadidőmet is hasznosan töltöm el. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy világ lustája vagyok, csak sajnos olyan fából faragtak, aki szereti kihasználni minden pillanatát a napnak. És ez az a dolog amit a legtöbb ismerősöm nem ért meg, hogy mi a bánatnak kelek én fel minden nap fél hatkor?
Hát reggelizni, mondom mindig vigyorogva. Mert kell az energia egész napra. És miért éppen fél hatkor? Mert idő is kell, hogy nyugodtan megehessem a zabpelyhet. "Pfúj, az pocsék", jön a szokásos reakció. "Dehogy, nem főzöm meg", dünnyögöm a fogaim között. "Akkor nem is csodálkozom, miért kezdesz el már hajnalban enni."
Szóval jobb, ha senki sem kérdezget bizonyos dolgokról, mert úgysem értenék meg az indokaimat. De egyébként egyszerű. Kell az energia. Úszni járok héttől fél kilencig (nem ér hülyének nézni). Délben meg irány a labor. Munka közben kipihenem a reggeli fáradalmakat, gasztronómiáról olvasok és agyalok-agyalok-agyalok, mert naplót írni mindig nem lehet.
Most egy pillanatra eltöprengtem azon, hogy amit az imént írtam, semmi értelme nincsen. Ugrálnak a gondolataim össze-vissza, máris ezer új dolog kavarog a fejemben. Mert amúgy - hogy legyek már hű egy naplóhoz - a mai napomról még semmit sem írtam. Ami egyébként elég jól alakult.
Reggelre már kialudtam a tegnapi mérgemet és viszonylag nyugodt idegállapotban mentem be a munkahelyemre nagyjából tíz percre. Nem baj, lehetne ennél rosszabb is, gondoltam. De ez már elfelejtve. Hétvége van és hosszú. Éljen-éljen! És szép az idő (ez ugye Angliában nem elhanyagolható), tehát irány a város. Mondjuk egyébként is mentünk volna, mert mára kínai volt betervezve ebédre. Imádom. Bár néha elkezdek kételkedni, hogy az "őshazában" is ezt eszeik. Na mindegy, szeretem az éttermet, ezért járunk oda...
A terveimmel ellentétben viszont ma sem vettem táskát. Pedig nagyon szerettem volna. Hiába, a legutolsó utazásom alkalmával "véletlenül" betévedtem egy ilyen helyre és hát megint nem bírtam magammal. Mert mit is ér egy nő táska nélkül? Vagy az lenne a helyes kérdés, hogy "Mennyi táskával nő a nő?". A cipőkről meg el se' kezdjünk beszélni. Most semmiképpen. Szóval megint rá vagyok kattanva a táskákra, a kérdés már csak az, hogy hol állok meg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése