Nosztalgia és nyár

Igen, kétségbeesetten kapaszkodok régi nyarak emlékeibe (ez esetben a tavalyi is annak számít már, főleg, hogy szerintem oda többet már nem megyünk). Reggelente a gym-ben tekerek, mint egy őrült és közben azt látom, hogy a legfőbb csatornákat elárasztották a "készüljünk a bikiniszezonra" műsorok. Vagyis, hogy mindjárt itt a nyár. Vagy a nyaralás ideje (vagy amit akarunk). Izzad, dolgozik a műkaján élő angol ezerrel, s közben álomfelhő lebeg a feje felett, benne ő pálmafa alatt szürcsölgeti a hűs koktélt, aztán hasra fordul, hogy a hátát süttesse.

Eközben én már lassan a hetvenedik percnél tartok, fülem bedugva citerazenével és elképzelem, amint éppen leszálláshoz készülünk, most éppen Zágrábban. Meghogy majd milyen jó lesz megint futni a tengerparon és az erdőben reggelente! Az a hely engem megfogott. Annyira, hogy már másodszor nyaralunk ott, pedig ez nem jellemző rám. De a kivétel erősíti szabályt.

Vannak olyan barátaink, akik már több, mint tíz éve járnak egy bizonyos helyre, ugyanabba a szállodába, merthogy ők ott érzik jól magukat. Ha én is olyan lennék, mint ők akkor én is ... (itt most el vagyok gondolkodva, mert nem tudok egy pillanat alatt olyan helyet mondani, ahol eddig a legjobb volt. Talán Sousse, de ha arabokról vagyon szó, akkor a legközelebbi uticél Agadir, mert kétszer egy helyre mégsem megyünk) mondjam azt, hogy Rovinj? Nos idén így alakukt.

Sajnos az évek során bármennyire is sikerült(?) megbarátkoznom a helyi időjárással, nekem akkor is hiányzik a fülledt kánikula. Igenis szeretem, ha éjszaka 26 fok van és én éppen hőgutát kapok (hozzátartozik a nyárhoz), nappal perzselő sugarak égetik a bőröm (ez is hozzátartozik a nyárhoz) és óránkét beállok a zuhany alá, hogy a kellemesen hűs vízsugár csillapítsa a Nap okozta forróság fájdalmait. Kár, hogy nem varázslónak születtem, akkor talán egyetlen csettintéssel is meg lehetne oldani a igazi nyár kérdését Angliában is. Például ilyet, mikor még este kilenckor is nyáriruhában ülünk a teraszon és közben fagyit eszegetünk, mert jobb dolgunk éppen nem akad.

Az elmúlt héten magazindömping volt, megjött az összes (Jamie Magazine, Good Food, delicious., Cook Vegetarian). És mind tele eszméletlen receptekkel, csodálatos színekkel, zöldségek, gyümölcsök a köbon, újabb fagyireceptek és még sorolhatnám. Inspirál és belopja a mindennapjaimba az elmúlt nyarak emlékeit. Nagy szó lenne, ha azt mondanám, hogy én ezeket most végigfőzöm-sütöm, de az biztos, hogy az elkövekezendő néhány hetemre hatással lesznek.

Bank Holiday és egy pite

Tudom, hogy nem a legelegánsabb dolog egyfolytában morogni, nekem mégis sikerül. Viszont ha az előző mondatot az egész hétvégére levetítjük, akkor ez csak mára érvényes. Hurrá! Örüljek neki, hogy ma jobb (csak jobb, nem jó) idő van, mint tegnap. Gusztustalan ez így május végén, egy éve ilyenkor kánikula volt. Na akkor nosztalgiázok és elképzelem, hogy andalgok Bridlingtonban, meg Sherwoodban keresem Robin Hood fáját.

Szóval megint hideg van, minő meglepetés, a szél ocsmányul fúj és záporok is vannak. És voltak tegnap addig, még be nem értem a városba, biciklivel természetesen, hogy izgalmasabb legyen a dolog. De nem baj, megszáradtam, közben megint vettem pár dolgot (most éppen mini piteformákat és egy újabb gasztrokönyvet, amiben kivételesen nincsenek receptek).

Amúgy a nyár után való vágyakozás valóban vágyakozás marad, legfeljebb addig, még nem megyünk nyaralni. Addig meg már nincsen sok hátra. Ez persze viszonyítás kérdése mert még hét hetet kell várni, aztán indulás. Igaz, most csak a közelbe, mert utána haza is megyünk, szóval ez most nem olyan lesz, mint a tavalyi. Az meg persze remek volt (hogyne lett volna az, mikor végigettük a sziget összes tavernáját - na jó, csak amennyi kényelmsen belefért).

Utolsó este rendeltem egy tiropitát, ami ugyan finom volt (csak a sajt ízlett, a tészta leveles volt, az nem volt jó), de mást vártam. Éppen erről az étteremről beszélgettünk Tommal a napokban, mikor kitaláltam, sütök olyan pitét. Az alapötlet jó volt, de a végére semmi sem maradt belőle. Filo helyett omlóstésztát használtam, a tölteléket nem borítottam be újabb tésztaréteggel és a fetához még kevertem blansírozott spenótot. Szóval nem sok köze volt már a görög recepthez, de becsületemre legyen mondva, hogy legalább finom volt. Nagyon finom.

A salátára szarvagombás olívaolajat locsoltam, ez sem autentikus, de nekem nagyon ízlik.

Vásárlás

Befektetni jó dolog. Többször befektetni pedig halmozottan jó dolog. Úgy tűnik, teljesen megőrültem mostanában, mert sorra bújom az egyik kedvenc magazinom, meg újabb és újabb online shopokat fedezek fel, ami csak azért jó, mert ingyen házhoz szállítanak mindent. Szerintem a szomszédaink azt hiszik hogy meghibbantunk, mert az elmúlt két hétben szinte naponta jöttek a delivery furgonok. Oké, volt amit a postán keresztül küldtek, de az meg nem fért be a levélrésen, így azt is személyesen kellett átvenni.

A mi postásunk meg szerintem egyébként egy kicsit kótyagos, mert teljesen mindegy, hogy levelet vagy csomagot kézbesít éppen, be akarja tuszkolni az "ajtó száján". Mint például ezt is. Már maga a könyv vastagabb, mint a rés, de nem baj, ő azért megpróbálja. Én meg ültem az ajtóval szemben a lépcsőn, néztem egy darabig, aztán gondoltam, inkább kinyitom, mert szerintem képes kett volna keresztben ketté vágni a csomagot, hogy mindenképpen "bejuttassa". De ez régen volt, fátylat rá.

A csomagszállítósok sem egyszeű esetek. Küldenek egy e-mailt X napon délután, hogy a megrendelt áru X napon reggel 8 és este 6 között érkezik, valaki legyen otthon. Én mondjuk kicsit szerencsés vagyok, mert csak déltől dolgozok (az igazi mázlista az, aki egyáltalán nem dolgozik) így nagy eséllyel bonyolítok le hasonló kaliberű üzleteket, DE mindig megjegyzem a megrendelésnél, hogy délelőtt hozzák. És általában délután hozzák. És nem hagynak cetlit, hogy itt jártak. De a szomszédot sem akarom bevonni a dologba, nem kell neki tudni, miket veszek össze a konyhámba. Bár a hétvégén (mikor az a kétnapos kánikula volt) azért eléggé zavaró lehetett szegénynek, hogy pár órás szünetekkel egyfolytában felhangzott a fagyigép kompresszora. Mindegy, nekünk jó volt.

De az internetes vásárlás akkor is jobb. Kényelmes (hiszen a fotelban ülve is megoldható), gyors és olcsó, mert általában ingyenes a házhozszállítás és egy halom ajándékot adnak mellé. Vagy küldenek postán egy köszönőlevelet, hogy náluk vásároltam, (mint ahogyan a fentebb említett "magazinosék" is tettek), meg egy kupont, hogy legközelebb is menjek. Fogok és már azt is tudom mibe invesztálom bele.

Zsákba macskát azért nem szoktam venni, mert mindig mindent élőben megnézek, szakembertől kérek segítséget, aztán kiderítem, hogy interneten olcsóbban hozzá lehet-e jutni a kiszemelt termékhez. Általában hozzá lehet. Például így.

Igen, azt hiszem mostanában megint rákattantm a konyhára. Csak nagyobb kéne belőle, mert ez sajnos kicsi.

Begolyóztunk

Tegnap este jött egy levél a delicious.-től, hogy vegyek részt az aktuális közvéleménykutatásukban. OK, gondoltam, időm éppen volt, miért ne pötyörögjeg be akkor pár választ? Az egyébként - számomra - snassz kérdések között ott volt az örök mumus, az "Szívesen osztasz meg másokkal/barátokkal/stb receptet?" Na és erre jöjjön egytől tízig a válaszom! Kettest adtam, mert azért annyira borzasztó nem vagyok. De!

Utálok (többek között ezt a szót is leírni) recepteket elmondani másoknak. Főleg, ha azt én találtam ki, vagy csak azt hiszem, hogy én találtam ki. Mert az én fáradságos munkám eredményével csak ne büszkélkedjen senki, én szenvedek a konyhában, hogy jobb kezem csupa liszt meg ragacs, bal kezemben toll (egyébként jobbkezes vagyok), mellette jegyzetfüzet, ami nagyjából így néz ki: hozzávalók egymás alatt, ahogyan kell, mellettük strigulák, mérőegységelnevezések, bla-bla-bla. Szóval én úgy gondolom, beleadok apait-anyait.

Ebből adódtak kisebb morgások a munkahelyemen, mikor elsunnyogtam, miből is készülnek a képen látható golyóim. Mert nem mondom el. Csak annyit, hogy hűtőben kell tárolni, mert tejterméket tartalmaz. "De csak nekem mondd el!"-jönnek a könyörgések. "Nem. Sajnálom" Sűrű szempillarebegtetés, mosolygás,majd a válasz: "De hozok be máskor is".

Mert a "begolyózás" még ősszel kezdődött, mikor kaptak a kollégák egy dobozka rumos-csokis kókuszgolyót hálám jeléül a sok kártyáért, amit a születésnapomra adtak nekem. Akkor még hosszú ideig volt visszhangja a dolognak, aztán elfelejtődött. De! Mikor két hete elkéstem a munkából, mert éppen induláskor jött meg a KitchenAid és nem bírtam megállni, hogy ne ugorjak örömömben Anna nyakába, a többiek azonnal tudni akarták mit vettem. Mert abban már biztosak, csakis vásárlás lehet a dolog mögött. Na elmondtam. És fülig ért a szám egész nap, még azután is mikor küldöttségben megjelent a szobám ajtajában Amanda és Linda, hogy közöljék, ha már megvettem ezt a kis játékszert eljött az ideje, hogy "coconut truffle-t" csináljak. Még akkor is, ha a gép nem kell hozzá. Mindegy, csak enni akarnak. "Jó."-mondtam, tömören.

Ezzel szerintem részükről el is lett felejtve a dolog, egészen addig, még pár nappal később oda nem adtam nekik a fentebb levő dobozt, mindenestől. Öröm és ujjongás, még a pasiktól is. Recept még mindig nincs. Viszont van egy kollegina, aki lemaradt a "nagy őszi zabálásról" és most jön itt nekem, de hogy csak neki, csak neki! Neki sem, neki sem! Sajnálom.

Azt hiszik, csokoládéval készült mindkét fajta, de nem.

Folytatás később!

Futás!

Tudom, hogy ez a kép enyhén bizarrnak tűnik így május elején, de szerintem a mai időjárás is az volt. Illetve remélem, hogy múlt időben beszélhetek róla, mert ebből a borzalomból már elegem van. Egész héten fűtöttünk!!! Ma 9 fok volt!!! Elővettem a sálakat és kesztyűt húztam. Mert a szél is piszkosul fújt és szakadt az eső. Tehát csak jól hangzott az, hogy én majd ma délelőtt bebiciklizek a városba.

Végül úgy döntöttem, megyek, de rohanás volt az egész. Boltba be, boltból ki. Fénysebességgel be, viszolyogva ki. De a fűtött kis üzletek melege igen kellemes ám! Főleg, ha az áru is a kedvemre való. Az volt. Boltoltam is egy jót, nyélbe ütöttem a nagy "bizniszt". Már csak várnom kell pár napot, hogy eljöjjön a csoda (négy keréken)...

Más. El akarok kezdeni újra futni. Igaz párszor már nekimentem a dolognak (felpattantam a futópadra), de sajnos egy rövid idő után elkezdett fájni a térdem. Az az ostoba sísérülés, gondoltam mindig. Vagy talán mégsem. Ezen tegnap kezdetm el töprengeni. A baleset már több, mint tíz éve volt én viszont csak öt éve kezdtem el futni. Szabadban. Amit itt jóval nehezebb, mint Magyarországon. Hiába na, otthon sokkal jobb az idő, szívesebben mentem ki reggelente. Mostanra viszont maradt az edzőterem. Ami ugyan nagyon jó, de egy halom dolog nincs pótolva vele. Szerdán a gépen futottam 35 percet, húztam is a lábam egész nap. És baromi rossz volt, mert ennél jóval többre vagyok/voltam képes.

Ma este viszont csak a környékre mentem, kíváncsi voltam, hogy a kinti futás vajon mit művel a térdemmel? Semmit:) És ennek rettentően örülök, mert néha sajnos vannak olyan pillanataim, hogy akkor én már "soha többet"? Ez eléggé elkeserítő. Mert a futás az egyszerűen jó. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy milyen, érezni kell. Felszabadítja a boldogsághormonokat (mikor a focipályán futottam a 13. körnél mindig éreztem valami jót, ami belülről jön. Tudom, hülyén hangzik, de ez van), szabadon "szárnyalok", mint egy madár, soha sem érzem magam fáradtnak és utána mindig hihetetlenül jó napom van. Meg fitten is tart:) Ez sem egy elhanyagolható szempont. Szóval most hajrá van, fel akarok menni megint hetven percig, kezdem újra az edzést, szabadban:)

Vége a hétnek!

Na bumm, csak hozom az elmúlt két év formáját. Mármint, hogy nem írtam semmit. Nem mintha annyira izgalmas hetem lett volna (akkor sem volt persze, mikor még rendszeresen körmöltem, de én mindent leírtam. Tudom, simán csak jó dolog volt az egész. Témát meg mindig találtam), csak munka közben jutottak eszembe a legjobb dolgok, hogy erről "írásban még nem elmélkedtem" (pfúj, de randán hangzik).

Ilyenkor szoktam teleírni a kezemet, hogy mit kell majd csinálnom, ha hazamentem. Néha komolyan mondom, úgy érzem magam, mintha én lennék Leonard a Memento-ból. De csak ami a cetlizést illeti. Mert papírfecnikből is van elég. Meg üzenőfüzet. Telefonálás helyett. Aminek persze az a vége, hogy a munkahelyemről felhívom Tomot, megtalálta-e a levelet, amit éppen írtam neki. Komolyan mondom, mint az öregek.

Ebben az egész memóriás dologban viszont az a vicc,hogy amúgy meg mindent megjegyzek. Azt is, amit nem kéne. Aztán meg mikor felemlegetek dolgokat, emberek néznek rám, mint 'borjú az új kapura', hogy "Hát ez meg miről beszél?". Ennek kapcsán eszembe is jutott, hogy legalább tíz évre visszamenőleg el tudnám mondani, hogy május 7-én mit csináltam. Úgy, hogy egyébként semmi különös sem történt. De ettől most eltekintek, nem fárasztom magam. Mást se', ha esetleg olvasná.

A hét nagy eseménye, hogy megint elkezdetem agyalni azon, hogy nekem kéne egy Kitchen aid. Már karácsony után is szerettem volna egyet, de meggyőztem magam, hogy erre nincsen szükségem. Illetve szükségem az van, hanem hogy úgysem használnám. Vagy csak sznobságból akarok egyet. Bár egy ilyen masinát a magunkénak tudni szerintem nem sznobság. Mindegy. A lényeg, hogy most újra szeretnék egyet. Egyébként anyukám (aki iszonyú okos és nagyon jó az ítélőképessége) is győzköd, hogy ez amúgy egy életre való befektetés lenne, ne tántorítson el ez ára.

Jó. Ha a pénz nem, akkor a baromi kicsi konyhánk. Mert az a bűnbarlang (de nagyon kedves bűnbarlang:) szerintem igenis kicsi. Nem tudnám hová tenni. Bár ezt azonnal meg is cáfolom, mivel tegnapelőtt kiokoskodtam, hogy egy-két módosítással, pakolással, szervezéssel, meg ehhez hasonlókkal meg lehetne oldani a masina méltó elhelyezését. A színe pedig zöld lesz. Asszem. Mindig is az tetszett a legjobban. És szerintem ha megvenném, úgy örülnék neki (nagyon-nagyon), mint egy gyerek, pont mint ennek. Komolyan mondom, néha csak úgy kiveszem a táskájából és finoman végigsimítok rajta a kezemmel...

Most pedig drukkoljon mindenki, hogy holnap ne essen, mert menni akarok a piacra rebarbarát venni. Tavaly valami isteni lekvárt főztem belőle, na ahhoz hasonlót tervezek idén is. Meg be kéne szereznem egy-két fűszernovényt is. Szóval ne essen! Mert biciklivel fogok menni.

Első bejegyzés - stílusosan

"Valahányadik nap".

Mondjuk. Mert már fogalmam sincsen, hol tartok. Eleinte még számoztam a napokat, meg írtam is rendszeresen, hogy mik történtek velem, de azoknak az időknek vége. Hú, de jó volt egy forró bögre teával leülni az íróasztalhoz, lecsavarni a kupakot a töltőtollról, végigsimítani a selyemborítású könyvecskén, közben nézni az ablakon keresztül a mindig nyíló rózsákat...

Na, ez az, ami már a múltba veszett. Mert bár a kellékek rendelkezésre állnak, időm az nincsen sok és az új házban sajnos csak tujánk és levendulánk van. Ami mondjuk még nem is lenne akkora baj, de a szomszédnak is csak tujái vannak és véletlenül éppen beárnyékolják a "virágoskertünket". Nem baj, a remény hal meg utoljára. Bár én mindenre ezt mondom, aztán vagy működik, vagy nem.

Egyébként örülök, hogy megint rászántam magam az írásra, legalább úgy érzem, a szabadidőmet is hasznosan töltöm el. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy világ lustája vagyok, csak sajnos olyan fából faragtak, aki szereti kihasználni minden pillanatát a napnak. És ez az a dolog amit a legtöbb ismerősöm nem ért meg, hogy mi a bánatnak kelek én fel minden nap fél hatkor?

Hát reggelizni, mondom mindig vigyorogva. Mert kell az energia egész napra. És miért éppen fél hatkor? Mert idő is kell, hogy nyugodtan megehessem a zabpelyhet. "Pfúj, az pocsék", jön a szokásos reakció. "Dehogy, nem főzöm meg", dünnyögöm a fogaim között. "Akkor nem is csodálkozom, miért kezdesz el már hajnalban enni."

Szóval jobb, ha senki sem kérdezget bizonyos dolgokról, mert úgysem értenék meg az indokaimat. De egyébként egyszerű. Kell az energia. Úszni járok héttől fél kilencig (nem ér hülyének nézni). Délben meg irány a labor. Munka közben kipihenem a reggeli fáradalmakat, gasztronómiáról olvasok és agyalok-agyalok-agyalok, mert naplót írni mindig nem lehet.

Most egy pillanatra eltöprengtem azon, hogy amit az imént írtam, semmi értelme nincsen. Ugrálnak a gondolataim össze-vissza, máris ezer új dolog kavarog a fejemben. Mert amúgy - hogy legyek már hű egy naplóhoz - a mai napomról még semmit sem írtam. Ami egyébként elég jól alakult.

Reggelre már kialudtam a tegnapi mérgemet és viszonylag nyugodt idegállapotban mentem be a munkahelyemre nagyjából tíz percre. Nem baj, lehetne ennél rosszabb is, gondoltam. De ez már elfelejtve. Hétvége van és hosszú. Éljen-éljen! És szép az idő (ez ugye Angliában nem elhanyagolható), tehát irány a város. Mondjuk egyébként is mentünk volna, mert mára kínai volt betervezve ebédre. Imádom. Bár néha elkezdek kételkedni, hogy az "őshazában" is ezt eszeik. Na mindegy, szeretem az éttermet, ezért járunk oda...

A terveimmel ellentétben viszont ma sem vettem táskát. Pedig nagyon szerettem volna. Hiába, a legutolsó utazásom alkalmával "véletlenül" betévedtem egy ilyen helyre és hát megint nem bírtam magammal. Mert mit is ér egy nő táska nélkül? Vagy az lenne a helyes kérdés, hogy "Mennyi táskával nő a nő?". A cipőkről meg el se' kezdjünk beszélni. Most semmiképpen. Szóval megint rá vagyok kattanva a táskákra, a kérdés már csak az, hogy hol állok meg...