A víz

Hm... remélem, ezt a szüleim soha sem fogják olvasni, ha meg igen, olyan régen történt a dolog, hogy szinte nem is érdemes vele foglalkozni. Bár néha elgondolkodok, hogy vajon tényleg jártam-e úgy ahogy, bár a memóriám az, amivel mindenkit az őrületbe tudok kergetni, úgyhogy szerintem megtörtént.

Hol is kezdjem? Az elején, vagy a végén? A végén mondjuk hülyeség, mert valószínűleg nem fejeződött még be az eleje meg egyszerűen csak in medias res.

Szóval, azt hiszem, kicsi gyerekként egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe, mondjuk az Adriaiba, mert éppen ott voltunk. Megláttam valakit, utána akartam menni, egyszer csak eltűnt a lábam alól a 'talaj'. Szerintem bepánikolhattam, mert elkezdtem kapálózni, mire egy idegen valaki kivitt oda, ahol már leért a lábam, onnan pedig kifutottam a partra. Ennyi. Sosem beszéltem róla senkinek sem, bár gondolom fejben azonnal jegeltem a dolgot, mert ennyi év után mégis eszembe jutott. És nem, nem kell a szüleimet hibáztatni, valakikre voltam bízva, akik nem vették észre hogy elugrándoztam a 'mélyvízbe' és valóban egy pillanat alatt történt. Ja, amúgy tudtam úszni, egész jól, csak hát a pánik...

Ez a történet tavaly jutott eszembe, el is felejtettem, hogy valamikor régen ilyen is volt, mindössze annyi volt érdekes a számomra, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félni kezdtem a mély víztől. Rettegtem, ahol nem ért le a lábam, a 'nyakigérőben' viszont órákig elúszkáltam volna. Az uszoda még könnyebb helyzeteket teremtett, de a balatoni vagy a tengeri nyaralások alkalmával mindig jött az a fura érzés, hogy veszélyes, ha nem éreztem a lábam alatt semmit.

A helyzet mostanra annyit javult, hogy a mélység már nem akadály, csak a fejemet nem merem még mindig víz alá dugni. Kész vicc, hogy az uszodában újra tanultam a technikát - helyesbítek, tanulgattam, mert pár nap után feladtam, ugyanis szégyen ide vagy oda, féltem, félek a víz alatt.