Eléggé elfoglalt voltam az elmúlt hetekben, így most szeretném megköszönni, hogy annyian aggódtak értem, nagyon jól esett. Különösen, hogy mindig azt hiszem, hogy ezt a blogot csak magamnak írom, aztán meg kiderül hogy nem, mert vannak mások is akik olvassák. Szóval köszönöm szépen, remekül vagyok.
Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha csak jó dolgok történnének velünk, vagyis hogy mindig az történjen, amit mi akarunk. Nos ez utóbbi sajnos alapból lehetetlen, az előbbi sem nagyon valószínű, mert mikor már oda jutunk, hogy csak mosolyogni tudunk mindenen és még a kandalló felett lógó kép üvegében is a saját boldog és elégedett arcunkat látjuk beüt a ménkű. Na miután ez megtörtént, már tudtam, hogy hiába van meg mindenem és lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, jobb félni mint megijedni alapon óvatosabb vagyok.
Mert bár hiába omlott össze az életem pár óra alatt és építettem újjá pár hét alatt, utána jött a következő csapás: leestem a lépcsőn. Ebből csak annyi volt a jó, hogy csupán "összezúztam" magam és nem tört el semmim sem. Ezek után nem volt elég a költözés és az újrakezdés stressze - ami meglepő módon pár nap alatt elmúlt - , kitaláltam, hogy mire a szüleim jönnek hozzám Húsvétra (amúgy éppen ma mentek haza), milyen jó lenne megtanulni vezetni, mert akkor mehetnénk mindenfelé, akkor amikor csak kedvünk tartja.
Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha csak jó dolgok történnének velünk, vagyis hogy mindig az történjen, amit mi akarunk. Nos ez utóbbi sajnos alapból lehetetlen, az előbbi sem nagyon valószínű, mert mikor már oda jutunk, hogy csak mosolyogni tudunk mindenen és még a kandalló felett lógó kép üvegében is a saját boldog és elégedett arcunkat látjuk beüt a ménkű. Na miután ez megtörtént, már tudtam, hogy hiába van meg mindenem és lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, jobb félni mint megijedni alapon óvatosabb vagyok.
Mert bár hiába omlott össze az életem pár óra alatt és építettem újjá pár hét alatt, utána jött a következő csapás: leestem a lépcsőn. Ebből csak annyi volt a jó, hogy csupán "összezúztam" magam és nem tört el semmim sem. Ezek után nem volt elég a költözés és az újrakezdés stressze - ami meglepő módon pár nap alatt elmúlt - , kitaláltam, hogy mire a szüleim jönnek hozzám Húsvétra (amúgy éppen ma mentek haza), milyen jó lenne megtanulni vezetni, mert akkor mehetnénk mindenfelé, akkor amikor csak kedvünk tartja.
Hú, ez volt az én nagy titkom kvázi fél éven át. És de jó most így leírni, pedig egy jogsi igazán nem nagy szám, de akkor is, piszkosul boldog vagyok. Főleg, hogy mindig azt hangoztattam, hogy én soha, de soha nem tanulok meg vezetni, mert hülyeség, mert bárki elvisz bárhová, ahová csak akarom. Aztán november végén kipattant a fejemből az isteni szikra, hogy akkor megcsinálom. El is mondtam mindenkinek, barátoknak, kollégáknak és többen meg is veregették a vállamat, hogy oké kislány próbáld meg, hátha sikerül, de azért ne bízd el magad. Á, oda se' neki, gondoltam, miért ne lehetne erre öt hónap elég? Tett tettet követett, meg rengeteg bosszúságot, mert mire megjött az engedélyem leesett a hó. Igen, az a nagy hó, ami belepte Angliát. Most joggal mondhatná bárki, hogy gyáva vagyok, hogy halogattam a kezdést, de a pokoli útviszonyok miatt el kellett halasztani januárig, mert közben még egy hosszabb szabadságra is mentem. Mindössze egy órát sikerült összehozni december végén, hogy egyáltalán fogalmam legyen az autók működéséről, de mivel kb. kétcentis jégpáncél fedte akkor az utakat, nem sok hasznát vettem.
Idén viszont nagy erőkkel vetettem bele magam a vezetésbe, heti öt-hat órát vettem és közben baromira magabiztos voltam, hogy minden rendben lesz. Nos többé-kevésbbé rendben is volt, a kreszvizsgám pár hét alatt meglett és mellesleg megjegyzem, hibátlan és az oktatóm is nagyon elégedett volt velem. Márciusban vettem egy kocsit és utána, hogy kicsit leengedjek, elmentem Máltára, aztán vissza a vezetéshez. Közben rendületelnül készültem a Húsvétra, ami talán nem olyan nagy szám, de én mindent tökéletesre akartam, tele mindenféle jó meglepetésekkel, hogy anyáék teljesen el legyenek ájulva. Ja, mert ők erről az egészről nem tudtak semmit sem, sőt a magyarországi barátaim közül sem senki. Totális titkolózás mindenki előtt.
Az eredeti tervem ugynis az volt, hogy ÉN megyek le anyáékért a repülőtérre, hogy a lehető legnagyobb döbbenetet okozzam. Ezer éve kérleltek már, hogy tanuljak meg vezetni, ígértek mindent, autót is, de csak a fejemet ráztam, hogy majd ha fagy. Lényegében a tervem 99%-ban sikerült, azt az aprócska dolgot leszámítva, hogy nem sikerült még vezetésből levizsgáznom. Na nem azért mert béna vagyok, hanem mert valószínűleg túl későn kezdtem el a dologgal foglalkozni és már nem volt szabad időpont sem áprilisra, sem pedig májusra. Viszont miután Angliában teljesen más szabályok vonatkoznak egy tanuló vezetőre, a tervem mégis sikerrel járt, az egyik kollégámmal mentünk múlt héten a repülőtérre. Illetve ő csak ült mellettem, mert én vezettem. Meglepetés pedig volt, ráadásul hatalmas. Most kereshetnék midenféle jelzőket, de nem fogok, mert úgy sem tudom leírni, hogy mi történt. A szüleim ámulatból estek bámulatba, a kollégáim pedig az elmúlt héten bevallották, hogy nem sok esélyt jósoltak nekem, hogy ezt meg tudom csinálni. Az oktatóm is büszke volt rám. Még az elején megmondta nekem, hogy áprilisig megtanít vezetni és minden úgy lesz, ahogyan elterveztem, a jogosítvány pedig részletkérdés. Az elmúlt tíz nap végeredménye pedig 537 mérföld, amit levezettem. És azt mondták, hogy jól vezetek. Ez nagyon nagy dolog, nekem a világgal ér fel, mert az elmúlt időszakban csak ezen dolgoztam. Szóval amellett, hogy a szüleim és a barátaim is büszkék rám, már én is az vagyok magamra.
Ja és el is neveztem a kicsi kocsit Paris-nak, mivel egy Yaris, ami ráadásul arany színű, meg Angliában ez is egy szokás.
Itt egy fotó ráadásként, amolyan bizonyíték-féle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése