Erdőben lakni...

Volt egy gyerekkori álmom. Illetve nem is egy, millió, de erre határozottan emlékszem. Egy napon elképzeltem, milyen jó is lenne egy gyönyörű erdőben lakni egy kicsi faházban. Aztán egyre többet gondoltam a dologra és pár hét után már határozott elképzeléseim voltak. A lehető legközelebb kellett lennie a faluhoz ahol laktam, hogy bármikor hazamehessek ezért, vagy azért, biciklivel természetesn, mert egy tíz éves gyerek hogyan is tudna vezetni? Aztán nagy gondosan megterveztem a házat is. A felét elfoglalta a nappali, a másik felét meg kettéosztottam, az egyik lett a hálószoba, a másik a konyha. Érdekes, hogy a fürdőszoba viszont eszembe sem jutott. Bár valószínűleg tisztálkodni jártam volna haza, de ki tudja olyan régen volt. És hogy mit csináltam volna a faházamban? Már nem emlékszem. Jaj, de igen, festőművész akartam lenni.

Az ilyen történetek mindig megmosolyogtatnak. Milyen kis álmodozó, felhőkön lebegő kislány lehettem? De őszintén, ki nem volt az? Mi például az ilyen sztorikat 'barbiztuk' le a barátnőimmel. Bár a faházas dologról eddig senkinek sem beszéltem, gyanítom már akkor elég okos lehettem ahhoz, hogy tudjam, hallgatni néha arany és ez 'arany' volt.
De hogyan jutott ez most mégis eszembe? Nagyon egyszerű a válasz, egy erdőben lakom. Na nem kint a rengeteg közepén és nem is egy faházban, de ha a gyerekkori álmodozásaimra visszagondolok, akkor itt most sok dolog hasonlít arra, amiről akkor ábrándoztam. És ha gyerekként már annyi eszem lett volna, mint amennyi most van, vagy legalább élettapasztalatom (ami persze alapból lehetetlen, de ki tudja, a sors csodákra képes), akkor úgy felejtettem volna el ezt a kis álmomat, ahogyan eszembe jutott (nem úgy, mint azt amikor magánnyomozó voltam a Bahamákon, de ez egy másik történet).

Ugyanis! Az első és legfontosabb undorodom a pókoktól. Nem, nem félek tőlük (azok a darazsak, mert allergiás vagyok rájuk, például a gimnáziumi ballagásomon majdnem belehaltam egy csípésbe, de végül túléltem), hanem még a látványuk is taszít, vagy valami hasonló, egyszerűen ne is legyenek, tűnjenek el a Föld színéről, mert fertelmesen gusztustalan teremtmények. Márpedig itt, ahol lakom, van belőlük állítólag mindenféle, párhoz már nekem is volt szerencsém, méghozzá a legbizarrabb helyeken. Na, azóta úgy szellőztetem a szobáimat, hogy ülök az ablak előtt és várok, meg figyelek. Nem kérek ehhez kommenteket én így érzem biztonságban magam. Meg egyébként is, kit hívjak ki? A rendőrséget? Bár amilyen elmés tudok néha lenni, képes volnék rá. És ami azt illeti, még vészhelyzetnek is beillik. Bár most hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott egy képtelen ötlet.

Még sok éve, mikor a régi szomszédaink még mellettünk laktak (hát ez is egy értelmes mondat lett, de most nem gondolkozom a fogalmazáson többet) sokat morogtak nekünk a vakondjaik miatt, illetve, hogy nem akarják őket a kertjükben látni. Szó tettet követett, szereztek egy vakondriasztót, ami állítólag valamilyen hangokat bocsát ki és elriasztja a kisállatokat. Le is ásták az udvaruk közepére, s pár nap elteltével a füvükön nem lett újabb halom, a régieket meg szépen elegyengették. Működött, juhé! Viszont azóta a mi kertünk lett tele vakondokkal. Itt is él a mondás, hallgatni arany. Egy árva szót sem szóltunk, a szülők persze majd' felrobbantak a méregtől, mert még kertbolondabbak, mint szomszéd, én meg jókat kuncogtam, mert mint sok más dolog az életünkből, ez is beleillett egy vígjátékba.

Nos akkor a röpke bevezető után rá is térnék a lényegre: lehet hogy ilyen riasztó pókok ellen is létezik? Vagy ha nem, akkor a vakondokét is lehet használni? Mert egy életem, egy halálom, én tuti, hogy beszerzek egyet és bebetonozom a kertem közepére, aztán legfeljebb nem működik. Most persze azt kellene tennem, hogy egy halom dolgot elolvassak a vakondokról meg a pókokról, de az rengeteg képes illusztrációval jár, így csak erősen gondolkodok, még össze nem akadok egy biológussal, akit majd alaposan kikérdezek. Vagy jobb híján ha majd otthon leszek, elmegyek a helyi vegyszerboltba és ott fogok érdeklődni.

A másik bosszúságom a kertem mögött levő óriási tölgyfa. Ősszel naponta borította be levelekkel a hátsó udvarom minden négyzetcentiméterét, naponta söpörtem, naponta morogtam és egész télen imádkoztam, hogy a nagy hidegben `faggyon` ki. Nem fagyott. Megjött a tavasz, ami persze egy nagyon szép dolog minden évben, madárcsicsergős és illatos a gyönyörű színeivel együtt. Vele együtt kihajtottak a levelek is a fán. És azóta minden nap rendületlenül fúj a szél, tépkedi a leveleit, tördeli az ágait (ami talán azt jelenti, hogy a fa a végét járja, de ha így van, azért ne felém dőljön) és beborítja a kertemet mindenféle növényi hulladékkal, mire este hazajövök a munkahelyemről. Öröm látni, másnap reggel meg söpörhetek újra.

Következő bosszúság nincsen (kész csoda, hisz' én állítólag nagyon sokat morogk), csak ennyi volt. Mert ezt a két dolgot leszámítva imádok itt lakni ennek a kicsi erdőnek a közepén.

Ami, mint nemrég megtudtam nagyon sok évvel ezelőtt valóban erdő volt, aztán a városunk akkori vezetése úgy döntött, hogy egy részén házakat kell építeni. De mivel a természetet sem akarták csúnyán megtépázni, a fák nagy részét meghagyták, s közöttük, mellettük, előttük valóban gombamódra kezdtek el otthonok kinőni a földből. A terület időközben úgy kiterjedt, hogy összeépült a várossal, bár az még így is legalább négy mérföldre van innen. Mégis az ember úgy érzi, hogy ez egy különálló világ, egy kis falu a város mellett.

Szóval tényleg szeretek itt lakni. Szeretem a tölgyfán lakó mókusokat és a kertben néha leszálló madarakat. Ha az utcán sünt látok, képes vagyok megállni, hogy mosolyogva nézzem. Ha reggelente futni megyek, mindig átfutok egy kis mezőn, aztán be az arborétumba, s ott csak kocogok körbe-körbe a tó körül. A növények lenyűgözőek, a kacsák mellett megjelentek a vadludak, hattyúk, feketerigók és a hollók is. Az idő csodás, a levegő tiszta és illatos, legszívesebben egész nap ott ülnék.

A házam megbújik a fák tövében, igazi kis mesekuckó, kivülről olyan, mint a többi, de ha belépünk, színes és bájos. A konyhaajtóról egy nagy csokor szárított babércsokor lóg le, el sem bírnám már nélküle képzelni a konyhát. Az ablak tele van cserepes fűszernövényekkel, egy fonott kosárban tojások a szekrényen. Egy másikon az eceteim és olajaim nagy része, aztán a gépeim, fakanalaim, késeim, eszközeim kerámiatartókban, amik nélkül nem igen bírnám már elképzelni a sütés-főzést.

A nappali is csupa vidámság, tele Muranoi üvegtárgyakkal, nagy csokor virággal az asztalon, most éppen rózsaszín tulipánok. Bár ez és a ház többi szobája sincsen még teljesen befejezve, szerintem már alakulnak a dolgok. Azon gondolkodtam, hogy otthonról rengeteg szép holmit tudnék hozni, amikkel folytathatnám a lakberendezést és akkor tényleg egy álomba beleillő házat rendezhetnék be a kis erdő közepén.

S íme egy másik bizonyíték arra, hogy az álmok valóra válhatnak, még születésnapomra kaptam egy festőkészletet az egyik barátomtól.