Áprilisig...

Én... nos nem ugranék neki újra, hogy miért is hoztam létre ezt a blogot cirka egy éve, legyen annyi elég, hogy próbálkozom. Próbálkoznék, ha lenne rá időm, de nincsen. Hihetetlen, hogy amióta (tavaly október óta) beköltöztem ebbe a cuki kis házba egy szabad percem sincsen. Pedig az ember azt hinné, hogy ez egy baromira unalmas szituáció, hát elárulhatom, hogy nem. És iszonyúan élvezem, hogy pörgök, ha nem kell éppen rohannom valahová, akkor idegtépő módon tudok izgulni dolgokért, meg éjszakákat forgolódva tölteni és tépelődni, hogy például idén is hazajutok karácsonyra, vagy most az én gépemet törlik.

Tudom, hogy ez még decemberben volt, de és most térjünk ki egy kicsit az elmúlt évek karácsonyaira, sosem volt sima az utazás. A száraz tény, hogy 'saccperkábé' öt éve élek itt a kicsi világ (és most már egy kicsi erdő) közepén ami öt karácsonyt jelent. Ezekből:

Első évben az utazás előtti napon olyan köd lepte be az egész szigetet, hogy a szomszéd kertjébe nem láttam át. Mindenre felkészültem, de hazajutottam.

Második évben utáltam a munkahelyemet, három órát késett a gépünk, s mire Pesten leszálltunk (éjfélkor) szakadni kezdett a hó. De legalább fehér karácsony, juhú!

Következő év: új munkám lett, imádom, időjárás oké, aztán utazás előtt két nappal csak egy gyors ellenőrzés a 'budponthu-n', jön a pofon, sztájkolnak Ferihegyen, a járatom ki sincsen írva. Merry Christmas! Azért elrepültem, igaz, fogalmam sem volt, hogy melyik terminálon szállunk le, de az már csak részletkérdés volt (nagyon mosolygó smiley).

2009 decembere, utazás előtti nap: sztrájk nincsen sehol, megjött az összes e-mail, hogy ne felejtsek ám el másnap utazni, azért egy röpke pillantás a 'bbcweather-re'... Jaj, a drágák, hogy imádtam őket, hogy Londont ellepte a hó! Na éjjel kettőig folyamatos telefonálgatás a repülőtérre, mondják, hogy menjek, ők mindent megtesznek, megyek. Megérkezek, átok, illetve látok egy, azaz egy darab hókotrót, mely háborítatlanul áll az épület mellett. Nem morogtam, hogy minden havas, kifutnék én a jeges pályán is, csak szálljon fel az a gép. Indulási idő 8.15, megjegyzés a monitoron nincsen. Igaz, ez 8.50-re már több, mint gyanús, de 'Don't worry you'll be fine', mondogatom magamnak. Tíz előtt végre a gép is befut Pestről, a pilóta mentegetőzik, jégteleníteni kellett a repülőt. Á, mindegy, csak menjünk már. De nem, még ülünk a gépben három órát felszállás előtt, mert kisebb keveredéseket követően a rakodómunkások összekeverték a ki-illetve bepakolandó bőröndöket, szóval szortírozás és újabb aggódás, hogy az enyém vajon jön-e. Egykor végül felszálltunk, Ferihegyen fél négykor leszálltunk, bőrönd megvolt, majd elkezdődött a Magyaroszágon átvonuló hóvihar. Azt hiszem, hogy erről egyszer már írtam valamikor valahol, úgyhogy csak annyi, hogy a leghosszabb utunk vissza Pécsre...

A tavalyi karácsony: szépséges, havas, majd később jeges, fagyos Anglia, december közepére a várva várt hóolvadás, majd az utazás előtti hétvégén ujabb hóvihar, London fehér. Az arcom is, de a remény hal meg utoljára... Másfél óra késés, ez még belefér.

Na és akkor eme kis életképsorozatot követően próbálok sort keríteni arra, miért is nyitottam fel a laptopot ma este. Írni (meg Tények-et nézni és lebonyolítani a levelezéseket), hátha be tudom érni magam a mindenféle lemaradásommal. Jópofa dolog ez, hogy írogatok/nék, mi minden történik velem, meg ha egyszer valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan kegyetlen módon ütném be a fejem (amiben egyébként sajnos nagyon jó vagyok) hogy legyen egy Amnézia nevű barátom, hát még ezeken a sztorikon is jókat röhögjek.

In medias res, február végén átugrottam Bémába többedmagammal, csak egy kis városnézésre. Figyelem, sightseeing, nem pedig shopping, amint azt egy Heather nevű némber terjesztette (róla már hónapok óta készülök írni, fogok is esküszöm, de ő egy olyan... hm... érdekes személy, hogy nem a legegyszerűbb dolog). Persze sikerült megint iszonyúan elfáradnunk, hajnalban indultunk a repülőtérre, én meg előző nap még estig bent voltam a cégnél, szóval elég fárasztó volt, valamint meglehetősen fagyos, tavasszal kellett volna mennünk. Viszont isteni ételeket kóstoltunk meg, mind csupa helyi különlegesség, a bouillabaisse-t kivéve. Tudtam én, hogy nem kellett volna még azt is rendelnem, mert hát nem éppen autentikus, de a vágy ugye nagy úr, én pedig nem bírok ellenállni. Meg is kaptam érte a magamét, majdnem lenyeltem egy kétcentis szálkát, de megúsztam. Igaz, arra már csak másnap jöttem rá, hogy a kis piszok még bele is állt a torkomba (először azt hittem, megfáztam egy kicsit), szóval eléggé meg voltam ijedve, hogy akkor most mi lesz, mert be volt gyulladva, nagyon fájt és nem bírtam nyelni. Végül felhívtam a fogorvosomat és megkérdeztem, hogy alternatív módom Corsodyllal érdemes-e öblögetnem. Mit ne mondjak, ki lettem nevetve, hogy megint hogyan jártam, de legalább házilag megoldottam a dolgot és nem kellett az ügyeletre mennem. Most viszont gyorsan szeretném leszögezni, hogy nem vagyok két lábon járó szerencsétlenség, egyszerűen csak történnek velem a dolgok.

Máltán például szerintem semmi katasztrofális dolog sem történt. Semmi, ami óriási tragédia. Mindenesetre azzal inítottam, hogy a jegyfoglalásnál elírtam a nevemet és végig futott rajtam a hideg, meg a meleg, aztán dühöngeni kezdtem, hogy én ugyan nem fizetek még £100-ot a névkorrekcióért annak a nyomorult Ryanair-nek, úgyis mindenkit ott húznak le, ahol tudnak. Megszületett a döntés: csalok, az 'új' nevemre nyomtatom ki a beszállókártyámat.

Aztán azt is kitaláltam, milyen jó lenne egy halom érdekes dolgot hozni haza, többek között olívaolajat, ami a mindenem, így utánanéztem, lehet-e poggyászt feladni csak a visszaútra. Hurrá, lehet és nem is olyan drága. Azonnal megjelent előttem Micimackó a 'Gondoljjal'. Mert az addig szép és jó, hogy online check in esetén valószínűleg a kutya se' nézi, hogy mi áll a papírjaimon, a 'pultoskisasszony' azonnal kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Szóval rettentő bölcs módom kitaláltam, hogy akkor más nevére kell megvenni a társaságból és biztos ami biztos, személyivel fogok utazni. Remek terv, büszke voltam magamra és mások is, egészen addig, még nem jött az e-mail a Ryanairtől az utazás előtti napon, hogy köszönik, hogy csatoltam egy feladott poggyászt a foglalásomhoz, a pénzt levonták egy bankkártyárol, jó utat...

Ó igen, megint végigfutott rajtam a hideg és a meleg, gyorsan elmentem futni (amit nem kellett volna, mert sajnos a térdem megint tüntet, pontosabban jobbra-balra mozognak egymáson a csontok). Cifrákat káromkodtam magamban, közben mosolyogtam a kutyáikat sétáltató öregasszonyokra, s mire hazaértem, lehiggadtam és arra jutottam, hogy csak kézipoggyászt viszek. A viszonylag fárasztó én kimondottan kényelmetlen repülőútért viszont a következő hely kárpótolt:

A máltai beszámolómat tervem szerint holnap folytatom (vagy a hétvégén), addig is itt egy másik kép azoknak, akikkel karácsonykor nem tudtam találkozni. Emberek a válasz a kérdésetekre, hogy már mekkora a hajam (merthogy évek óta elszántan növesztettem), megint rövid. Levágattam november elején, csak nem szóltam senkinek sem, hogy sokkoljam vele a jónépet. Elértem a várt hatást, sőt, volt, aki úgy megijedt, hogy felsikoltott. Hiába, ezek a szegények (az angoljaim meg az itteni magyar barátaim) sosem láttak még így. Vicces is volt a reakciójuk. A legaranyosabb viszont az egyik barátnőm barátja volt, aki jókora késés után beesett egy házibulimra, majd órákon át keresett mert 'nem talált'.

Na igen, nem úgy nézek ki, mint hosszú hajjal...