Málta

Nos, ahogyan megfogadtam, itt van a beszámolóm Máltáról. Persze hiába próbáltam meg kiválogatni a 'legjobb' képeket (ma mindenesetre ezek tetszenek), holnap valószínűleg meggondolom magam, de nem bánom. Lett összesen 1276 fotó, szóval nem unatkoztam. Igazából nem is lehetett, mert nem nyaralni mentünk (még csak nem is tavaszolni), össze-vissza volt négy nap, ami minden erőmet kiszívta.

Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy kéne írnom az országról egy történelmi áttekintést is, de ezt helyettem már nagyon sok ember megtette, így úgy döntöttem, csokorba szedem az élményeket és a tapasztalatokat meg pár képet, lévén ez egy napló, szerintem sokkal fontosabb (akit érdekel a történelem, annak ott vannak a könyvek meg az internet).

Mondhatnám, hogy nagy elvárásokkal vágtam neki ennek az útnak, de ez egyáltalán nem igaz, még az ötlet is hirtelen jött és valójában nem is számított jónak. De amilyen hirtelen rábólintottam, hogy megyek, olyan hirtelen vettem meg a repülőjegyet, gondoltam, inkább megyek, mintsem bebukjam a pénzt. Viszont rengeteget hezitáltam, egészen az indulás előtti napig, hogy lemondom, a repjegy árát sem bántam volna, viszont a hotel és az autóbérlés is el volt intézve és nem akartam, hogy mások miattam morogjanak.

Az út oda olyan volt, amilyen, bővebben pocsék, utálok repülni és nagyon fáradt is voltam. Sőt a legfárasztóbb is az első nap volt, mert a repülőtérről azonnal megcéloztuk a kisebb városokat (Rabat, Mdina, Mosta, ráadásként, Blue Grotto és Golden Bay), mert második napra Valletta, harmadig napra pedig Gozo volt a program. Plussz emlék még erről a napról, hogy az időjárás elég szeles és borús volt. Ha éppen sütött a Nap, akkor nem volt semmi gond, de egyébként kabátban vacogtunk és alig vártuk, hogy nyitott helyre érjünk.

Mostában a La Rotunda mellett egy zöldségárustól vettünk egy nagy doboz epret, akkorák voltak, mint egy nagyobb újkrumpli. Talán ez volt a nap fénypontja, meg este az ágybadőlás, miután még leautóztunk Golden Bay-hez, mert bár ugyan starndidő nem volt, azért bokáig beleálltunk a vízbe.

A másnapot Vallettában töltöttük. Kipihenten, naposabb időben, rengeteg olasz turista között, rengeteget fényképezve, mégtöbbet sétálva és máltai ételkülönlegességeket kóstolva.

Utolsó napon mentünk át Gozóra. Komppal (mi mással is persze, bár ami azt illeti, mehettünk volna még helikopterrel), ami nem tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé, de legyűrtem minden ellenérzésemet és még jól is éreztem magam a húszperces átkelési időben. Nekem az egész hétvégéből ezt tetszett a legjobban. Az okát még mindig keresem, már ötleteim is vannak, de inkább nem írom le, mert ez az egész négy nap úgy volt szép és álvezhető, ahogyan megterveztük.

És akkor jöjjenek az észrevételeim.

Megőrülök a türkiz színű dolgokért, legyen az póló, sál, cipő, vagy akár ékszer (mondjuk ezt eddig is tudtam, de Máltára szinte csak ilyen ruhákat vittem, és még a fülbevalók és az egyik medál is türkiz, amit vettem).

Rájöttem, hogy nagyon szeretek falra mászni. Várfalakra, támfalakra belülről, kiülni a szélére és sokkolni vele mindenkit. Sőt, Gozón még egy sziklafalra is felmásztam, hogy teljes legyen a kép.

Még mindig utálom, ha fényképeznek. Sosem szerettem, inkább én kapok lencsevégre másokat, különösen akkor, ha nem veszik észre (most is megtörtént, de személyiségi jogokra hivatkozva egyet sem töltöttem fel - bár szerintem azok lettek a lejgobbak). Viszont ha valamilyen oknál fogva mégis elviselhetőek a rólam készült fotók, azt legtöbbször nő készíti. A pasik ehhez nem értenek (igen, az egyiküknek sikerült egy olyat összehozni rólam, amin úgy nézek ki , mint Pumukli).

Odavagyok a nyílt vízen úszkáló hajókért. Az okát nem tudom.

Még mindig pontosan úgy nézek ki, mint tíz éve. Készült egy kép a hajón (amikor állok a korlát mellett jókislányosan, galléros pólóban, kardigánban) ami a tükörképe lehetne egy másik hajós képemnek, csak azon beige garbó van rajtam és más ékszerek. Meg is van a fotó otthon valahol...

A máltaiak nem tudnak főzni. Fűszerenzni sem és a sót is csak kirakják az asztalra, hogy szolgáljuk ki magunkat. Viszont megkóstoltam a nyulas spaghettit, ami meglepő módon egész finom volt. De az ízét nem tudnám leírni, valószínűleg volt benne minden, még apró csontdarabkák is, de tekintsünk el tőle. Az tészta annak az étteremnek a specialitása volt, ahová direkt a nyulas ételek miatt mentünk (a többieknek nem különösebben ízlett, az is igaz, hogy soha nem ettek még nyúlhúst előtte, nekem viszont nem volt újdonság). Illetve megkérdeztem a tulajt, hogy van-e nyulas spaghettijük, mert csak akkor eszünk nála. Az étterem neve: Angolo Maltse League Café Bar&Restaurant (eltettem egy névjegykártyát potenciális gyomorpanaszok esetére - megúsztuk). Viszont a névvel ellentétben túlsúlyban voltak a helyi fogások.

És végül a (számora) legfontosabb és kellően 'nőcis' tanulság: soha, de soha nem fogok úgy elmenni egy többéjszakás útra, hogy csak kézipoggyászom van (ami ebben az esetben max. tíz kiló lehetett). Miért is? A ruhák miatt. Most nem hatalmas mennyiségekre kell gondolni, csupán csak szeretem a tisztaságot, frissességet és a kényelmet. Nem szeretem kétszer egymás után ugyanazokat a darabokat viselni, legyen az cipő, táska, nadrág, vagy akár kabát. Itt ez teljes mértékben megdőlt. Sőt, két mosás között a nadrágokat sem sokszor. A tisztálkodószereket még megoldottam valahogyan, mert mindenből csak maradékot vittem (ez egyszerű, ha valamim éppen kifogyóban volt, nem használtam el teljesen, hanem félretettem), így utolsó reggel az üres tégelyek és tubusok mentek a kukába. De ruháknál soha többé... Ráadásul a fényképezőgépem is egy igen súlyos darab, így még azzal is számolnom kellett, pedig a tartozékainak nagy részét nem vittem magammal.

Vásárlások: fél kiló szárított gesztenye a mostai zöldségestől, nagyon jutányos áron (3 Euro, máshol legkevesebb tízért láttam). Sajtok: Gbejna Bajda (natúr tehénsajt), Gbejna Mhawra (tehénsajt metélőhagymával, hagymával és csípős paprikával) és Gozo Cheeselets Peppered (ez szintén tehénsajt rengeteg őrölt feketeborssal), amik a máltai sajtok. Vettem még két olasz fajtát, mert ezekhez itt, ahol élek, egyszerűen lehetetlen hozzájutni: Provolone Piccante Conad és Pecorino Calcagno. Ennél több infóm egyenlőre nincsen, ezeket is a csomagolásról másoltam, be s most se' erőm, se' enegriám hogy a könyveimben meg a neten kutakodjak. Nem kóstoltam még meg egyiket sem, majd ha a szüleim itt lesznek Húsvétkor. Akkor is valószínű, hogy csak desszertként, mert nem vásároltam nagy mennyiségeket.

Egy háztartási boltba először cannoli formákért mentem be, de végül teljesen más sütiformákat vettem meg. Olyan jellegűek, mint amilyenekkel madeline-t lehet készíteni, csak ezek virág alakúak.

Aztán a szokásos könyv az országról és egy másik a gasztronómiáról, majd végül egy jó adagnyi ékszer. Vettem egy ezüst máltai kereszt medált, a többi az gozói üvegékszer. Két medál és egy garnitúta (medál fülbevaló). Üvegékszer-mániám van, Muranoból is van már elég sok...

Amúgy az utolsó képen elvileg viselem az egyik medált, de amilyen béna voltam, becsúszott a pulcsim alá.