Na hol jártam most?

Nem legutóbb, hanem még azelőtt (majdnem ugyanott). Mondtam már, hogy remekül tudok fogalmazni? Hát ha eddig nem, akkor majd lassan kiderül.

A képhez annyi segítség jár, hogy a Nap irányában van Tripoli és Benghazi, valamint reggel 6.36-kor fotóztam, éppen egy héttel azután, hogy az amerikai nagykövet Líbiában életét vesztette. Szóval ezt az utazást is már majdnem kilenc hónapja követtem el.
Kalandosnak éppen nem nevezhető, ellenben 11 éve tervezett útról van itt szó, mert bár mindig vissza akartam menni Tunéziába, állandóan közbejött valami (Görögország, Horvátország ,egy 'majdnemjordánia', Málta meg ilyenek). Ölü Deniz helyett is ide szerettem volna menni, csak akkor győzött  a kíváncsiság meg a türelmetlenség, hogy minél hamarabb utazhassak.
Meg ez egy ajándék is volt a valahányadik születésnapomra, szóval stílusosan akartam ünnepelni és a szálloda mólójának a  végén ülve akartam kibontani a képeslapomat, amit a Google Earth-ön találtam.
(A Google Earth egy remek szórakozás, órákat el tudok tölteni azzal, hogy fürkészem a tengerpartokat és nézem a képeket, így láttam meg a holelt is meg az ötletet, hogy majd akkor hétfőn este háromnegyed hétkor...)
Szóval tavaly június végén kezemben egy Djerbára szóló repülőjeggyel meg a visszaigazolással a Menzelből elég jó érzés volt, hogy na most tényleg visszamegyek két hónap múlva. Bármi is lesz. Lett. A libiai történések után sokan kezdtek 'morogni' a térségben meg odébb, a szemfüles újságírók is kaptak az alkalmon és mindenféle fura hírekkel tömték tele az internetet holmi krízishelyzetekről és törölt járatokról, amiből nem volt igaz egy szó sem.
A körülményekhez képest (hogy mennyire utálok repülni) viszonylag kellemes volt az út, bár kegyetlen meleg. Ez lehet hogy a forró égöviek szokása, de a gépen úgy befűtöttek, hogy már felszállás előtt mindenki izzadt. Viszont leszállás után nem volt 'annyira' kellemetlen a magas páratartalom, csak az, hogy másfél órán keresztül pakolták ki a bőröndöket a gépből. Az egyetlenből, ami akkor éjfélkor még ott tengődött a repülőtéren.
Végül kisebb-nagyobb 'dolgok' (hotelkártya kitöltése a buszon sötétben, őrült söfőr vezetési stílusa és a szállodában való eltévedés) után úgy adódott, hogy reggel fél négykor mikor végre eljutottam arra a pontra, hogy lefeküdjek aludni már egyáltalán nem voltam álmos. A tenger is zúgott (zúgjon is, extra pénzt fizettem a szobáért) ami először azért furcsa, bármennyire is jó (kivéve, ha szélviharral párosul, de az egy másik történet).
Szóval jó kis hét nézett itt ki. Az átlaghőmérséklet 35 fok volt árnyékban, nagyjából tizenkét órát garantáltan sütött a nap, a víz meleg volt és remek zenéket játszottak (ismeri valaki a La Bomba-King Africa-t?). Az étterem konyhája sem volt rossz, kivéve a reggeliket, szerintem az nem európai emberek való, amit én ott találtam. Jó, tudom, hogy borzasztó finnyás vagyok, de szerintem a tojásos lecsó, 'főtt káposzta-virsli egytál', párolt sárgarépa, párolt cukkini, főtt bab, savanyúságok azért nem megszokott. Az ájultatós édes péksüteményeket, lekvárokat meg joghurtokat meg még mindig nem szeretem. Ja, és kenyeret, kiflit meg zsömlét sem, igaz volt uborka meg sajtok, de előbbi keserű volt, utóbbiak meg édesek, viszont remekül kiegészítették az esti sárgadinnyét. A müzliket szeretem, de csak kukoricapehely meg valami choco pops volt. Gyümölcsöt nem eszek reggel, a palacsinta meg szerintem desszert.
A morgásomat ellensúlyozandó az ebéd és a vacsora mindig nagyon finom volt, azt sem tudtam, hogy mikor éppen mit kéne megkóstolni, mert fizikai képtelenség mindenből szedni. Kivéve a roston sült tonhalat, mert abból három szeletet ettem, viszont köret nélkül. Most őszintén, ki bír ellenállni, mikor a kerti grill mellett lóg három emberméretű hal, amit pár órája fogtak ki, és a szakács csak úgy dobálja a parázs fölé a frissen kimetszett darabokat? Nem sokan. Ugyanezt a sztorit megjátszották még néhány marhával is, csak korosak lehettek, mert nagyon rágós volt a hús. Ó és desszertnek mindig volt friss datolya, ami hála az égnek egészen más mint a szirupos import.
Ezt szerettem is volna hozni haza, de mikor Sedouikech-be mentünk a piacra még nem vettem, később meg nem jártunk olyan helyen, ahol árultak volna. Ez is egy érdekes jelenség volt árusokkal a várost átszelő főúton. A datolyán kívül árultak: fehér hagymát, sütőtököt, petrezselymet, sárga-és görögdinnyét,citromot, krumplit és a szokásos zöldségeket, fűszereket, háztartási kisgépeket, CD-ket, DVD-ket, mosószert meg hasonló dolgokat, volt még rengeteg ékszer, kerámia, ruha és fonott táskák is meg birka. Na itt nem vettem semmit sem, ami rám jellemző módon mindenképpen szokatlan, de Guellala-ban igen. Nem is kevés pénzért (meg nem mondom mennyit fizettem), de elég szép tálakat találtam, melyek 'értéke' a... hm Zsolnayval vetekszik.
A költekezés okozta stressz levezetéseként aznap délután elmentem a helyi múzeumba, ahol van még skanzen és állatkert is krokodilokkal. Nagyszerű élmény volt a teljes program, mert a múzeumban például rajtam kívül nem volt senki sem, így mindent le tudtam fényképezni, csak elolvasni nem, mert minden arabul és franciául volt, én pedig egyiket sem beszélem. Aztán hiába akartam venni könyvet, nem árultak, viszont a korkodilfarmra a legjobb időben értem oda ahhoz , hogy összeismerkedjek az egyik gondozóval, akivel végül megegyeztünk, hogy megyek vele etetni és még egy fogat is kapok (amiből azóta medált csináltattam és amikor felteszem, mindenkinek azt mondom, hogy az a szemfogam csak megtartottam gyerekkoromból. Döbbenet, de elhiszik.)
Egyenlőre ennyi és még néhány kép.

  

Meggyőzve....

... két másodperc alatt, hogy próbáljak ki valamit, amitől (mint később kiderült) a legtöbb helyi pasi retteg. Én meg nyaralok, hát adjunk a jónak.

Még egy napja sem voltam Ölü Denizben, mikor többedmagammal ücsörögve egy bár tetőteraszán (jó kis török vörösbort kortyolgatva) azon tűnődtönk, mi visz rá embereket arra, hogy leugorjanak egy kétezer méter magas hegy tetejéről (Babadag). Megmondom én, a kalandvágy meg az adrenalin. Volt ott velünk egy török is, Ramos, na ő az pasi aki mindenkit mindenre rávesz (vagyis elad egy csomó túrát, mert utazási irodája van és hát az üzlet az üzlet mint tudjuk), még a hajnalban kihalt tengerpartról is ugy beszél mintha Waikiki lenne délben. Meg hát ő is pilóta (ez ugyan nem derült ki) és remek érzés, mikor lassan ereszkedsz és a tenger gyönyörű, meg a felhők, meg minden.

Szóval alig két nap után újabb £75-tal lettem könnyebb, de van egy büdzsém, nyaralok (ez egy remek mottó) és minden percét élvezni kell. Na most lehet, hogy valaki sokallja ezt az összeget egy szimpla ugrásért, de: először is ez tandem  paragliding (siklóernyőzés), tehát ketten vagyunk egy ejtőernyőre így a pilótát is meg kell fizetni. Lévén hogy extrém sport a hagyományos utasbiztosítás az ilyenkor begyűjtött sérülésekért (és rosszabbakért) egy pennyt sem fizet, a fentebb említett összegben egy plusz biztosítás is benne van, valamint a  hegy tetejére több, mint fél óra az út és hát oda sem gyalog mentünk fel. 

De térjünk vissza a történet legelejére, ami Anglia a főnök irodájában. Lázas eszmecsere és tanácskérés, mert ő meg éppen pár nappal azelőtt jött haza Törökországból mielőtt én elmentem, szóval elég friss infókat sikerült beszereznem. Az például, hogy fontot mindenhol elfogadnak és jobban is szeretik, mint a török lírát, nagyon jó hír, mert a pénzváltás mint olyan mindenképpen ráfizetés. Ne álljak szóba a helyiekkel (ezen elbuktam), vegyek aranyat mert olcsó és jó (nem szeretem az aranyat), ne menjek ki a szállodából sötétedés után (juj ezt sem tartottam be) és nézzem meg Ölü Denizt fentről, mert csak onnan szép.

Na  most mikor hétfő reggel felébredtem és elhúztam a függönyt, akkor vettem igazán észre, hogy milyen rettentő magas hegyek veszik körül a völgyet, szép kis kihívásnak tűnt oda feljutni. Később lementem a tengerpartra, szép volt, gondoltam, elég lesz nekem az is (dehogy elég, hiszen mindig mindenki többet akar, így van ez akkor is, ha tagadjuk).

Ezért jött nekem kapóra az aznap esti kaland az utazási irodában (eredetileg képeslapokat indultam venni), mikor megláttam egy videót a srác kivetítőjén a repülésről. Később a bárban már 99% volt (a maradék 1 pedig, hogy nem volt nálam elég pénz, szóval ezért tartott ilyen sokáig dönteni).

Maga a repülés 30-45 perc időjárástól függően (ebben az esetben 35), de mindenféle mással együtt eltart vagy két órát. Először is meg kell várni, még mindenki odaér (gondolván a későkre), aztán mindenféle nyomtatványokat kell kitölteni, majd bepakolás a kisbuszba és legvégül irány a hegy teteje (hepe-hupás, kövekkel teli szerpentin). Szerintem ez volt a dolog legveszélyesebb része, görcsösen kapaszkodván az ülés karfájába arra gondoltam, ha ezt túléljük, a repülés már gyerekjáték lesz.

Az is volt. Csak le kell futni a hegy tetejéről és kész. Ez most lehet, hogy hülyén hangzik, de tényleg ennyire egyszerű. Én mondjuk csak a levegőben kapálóztam a lábaimmal, mert akivel ugrottam sokkal magasabb volt, de azért úgy tettem, mintha rohannék. Utána meg szó szerint csak ültünk éa siklottunk a levegőben. Felhők felett, felhőkben, tenger felett... és a tengerparton landoltunk.
Igaza volt a főnöknek, ez a hely fentről tényleg sokkal szebb.

A világ egyik csodája és a 'gyapot kastély'

Sokszor gondoltam már arra, hogy egyszer milyen jó lenne végigjárni azokat a helyeket, ahol valaha az ókori világ hét csodáji álltak (meg azon is, ha elkezdek írni egy bejegyzést novemberben, akkor miért tart fél évig befejezni?) Aztán valahányszor szó szerint mikor szinte már csak egy karnyújtásnyira voltam az említett helyektől, valahogy mégsem sikerült megszervezni az odautat. Így nem jutottam el Olümpiába, Rodoszra és Bodrumba (Halikarnasszosz), Irakba és Egyiptomba pedig most nem biztos, hogy szívesen utaznék. Abban viszont biztos voltam, ha már egyszer Törökországban vagyok Ephesust nem hagyhatom ki, még akkor sem ha külön autót kell bérelnem és egy vagyonba kerül. De hála a turizmusnak, ez egy nagyon népszerű hely, rendszeresen szerveznek ide kirándulásokat, sőt kombináltan is, mikor a következő napon Pamukkalét lehet meglátogatni és emellé még jár egy jó kis  éjszaka egy termál hotelben a helytől mindössze öt percnyire.

Az anyagi részét nézve ez £55-ba kerül, amiben benne foglaltatik szinte minden, kivéve a két ebédet, ami alkalmanként 15 líra, svédasztalos és eszméletlenül finom (minő meglepetes, van ami itt nem ízlik?). Szóval ennyi pénzért utaztunk két nap alatt állítólag 685 kilométert, kaptunk egy remek idegenvezetőt, akinek szinte végig be sem állt a szája és eszméletlen mennyiségű információval látott el minket, két belépőjegyet, amikről fogalmam sincsen, hogy mennyibe kerültek, de az élményért  megérte. A szálloda Pamukkale mellett abszolút élményt nyújtott (volna) és nemcsak a konyhája (na igen, istenien főztek), hanem a wellness részleg is. Bár ebből mi nem tudtunk mindent kipróbálni, mert elbeszélgettük az időt a vacsoránál és mire este kilenc után átsétáltunk a szobáinkból a masszázsrészleg például bezárt.

A kaland egyetlen fájó pontja a kora reggeli indulás volt, s bár kértem ötre ébresztést, szerencsére magamtól is fel tudtam kelni ugyanis a telefon nem csörgött. Igaz, a portás állítólag ötkor valóban felhívott, de mivel 'nem válaszoltam', elindult, hogy bekopogjon az ajtón. Én meg a porta irányába indultam el, hogy szóljak neki, már felébredtem, de mivel útközben találkoztunk, így az lett a vége, hogy leültünk kávézni, még meg nem érkezett a busz.

Egy kisbusz. Először nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, de mivel a sofőrrel és Yusuffal (az idegenvezető) együtt összesen tizenketten voltunk, remek kis társaság verődött össze és szinte mindenben egyet értettünk. Például azt is egyöntetűen megszavaztuk az első reggelinél, hogy a busz légkondiját 16 fokra állítani embertelen, még nekünk is, akik Angliából jöttünk. Ezen a törökök eleinte csodálkoztak, aztán végül a sofőr kikapcsolta a 'hűtést', mi meg marhára öröltünk, mert senkinél sem volt hosszúnadrág meg kötött pulcsi.

Úgy volt, hogy 11.20-ra  Ephesusban leszünk (ez asztán sikerült is), terv szerint délután kettőre járjuk végig a romokat és ha szerencsénk lesz, turistából sem lesz sok, legalábbis nem annyi, mint a főszezonban. Hát szerintem így is voltak elegen, főleg japánok és oroszok, igaz hogy megemlítették, hogy nyáron átlagosan negyven-ötven busznyi ember is előfordulhat, de az szerintem olyan lehet, mint a lincolni karácsonyi vásár, csak visz a tömeg, viszont itt legalább meleg lett volna.
Lett is, aznap a nyakam égett vörösre (este a törökfürdőben azt hittem, meghalok), ugyanakkor láttam egy ókori várost, nagyos sok fennmaradt (kiásott) emlékkel.
A nap egyetlen negatív emléke a "hegyvidéki időjárás" volt. Ez alatt értek: szélvihart, dörgést, villámlást, zivatart és 15 fokot. Na igen, ilyen az én formám. Pamukkaléban rettenetesen fáztam/tunk, viszont a forrásvíz  nagyon meleg volt, szóval vagy benne gyalogoltam, vagy alá álltam (az, hogy később rajtam száradt meg a ruha már részletkérdés).

Eszembe jutott egy dolog. Mi a baj az emberekkel, ha valami mindig hiányzik a képről, ha valaki más fényképez? Van amikor a lábfejem marad le, van mikor a fejemből hiányzik egy darab, most az első képen éppen Celsus könyvtárának nincsen teteje. Meg aztán a tükörreflexes gépemet sem bírja használni szinte senki. Az még csak-csak rendben lenne, hogy melyik gombot kell megnyomni, de a tény, hogy még abba a "kicsi lyukba" is bele kell nézni, már egyre több ember képességét meghaladja. Alig tíz éve, hogy elkezdték árulni a digitális fényképezőgépeket, addig mindenki a "kicsi lyukba" nézett. Most meg én néztem döbbenten, mikor valaki ugy fotózott le hogy fél méterrel maga előtt tartva ugyan sikerült lenyomnia a gombot, de a képen csak valami maszlag látszott.

Hogyan kerültem Törökországba?

Egyszerű a válasz, áfonyalekvárt akartam főzni. Jó, ennél azért kicsit összetettebb a dolog, de tény hogy a piacra indultam azon a májusi pénteken mikor végül egy utazási irodában kötöttem ki helyette. Hogy imádom én az ilyen hirtelen döntéseket! Na de félre a viccel! Nem volt semmilyen konkrét szándékom, az meg nem kerül semmibe sem, ha érdeklődök, így csak megkérdeztem, hogy lenne-e valamilyen olcsó útjuk bárhová egy következő vasárnapi indulással? Aztán még mielőtt felröhöghettem volna magamban, hogy úgysem lesz, kedvesen rámmosolyogtak, hogy £450-ért lenne egy ajánlatuk egy hérte Dél-Törökországba birminghami indulással, érdelkel-e? Na most aki ismer, gondolhatja mit mondtam erre. Telefonon gyorsan vettem ki egy hét szabadságot, húsz perccel később meg egy Törökországról szóló utikönyvet szereztem be, aztán elindult a nyolcnapos visszaszámlálás.

Később többen hitték azt, hogy megbolondultam, miszerint: 'terroristák, nem tisztelik a nőket, eladnak rabszolgának, megvesznek tevéért, rávesznek, hogy drogot csempésszek, gyomorbajt kapok'. Kevesebbek viszont megveregették a vállamat, miszerint: 'én is menni akarok veled, küldjél képeslapot, csodás kultúra, kedves emberek, van remek vásárlási lehetőség, ott már nyár van, érezd jól magad, egyél jókat helyettünk is'.

Az utóbbi jött be. Hihetetlen, hogy mennyi negatív hozzáállású emberrel vagyok körülvéve, bár tudom, hogy többekből csak az irigység beszél de azokkal meg nem foglalkozom. Maradt végül egy hetem, hogy valamilyen szinten felkészüljek az útra és itt most nem a lázas ruhavásárlásra gondolok. Az a pár nap nem volt valami sok idő, s bár a könyvet a hét közepére kiolvastam és több ismerősömet is kikérdeztem ezzel végert is ért a lehetősége sorozata, mert közben egyik este egy béna mozdulattal megbotlottam a laptop zsinórjában és a végén levő kis pöcök beletört a gépbe. megjavíttatni meg nem lehett olyan gyorsan és könyvtárba sem volt időm elmenni, hogy neten még többet olvassak. Ez csak azért zavart, mert szeretem megtanulni az országokat, ahová megyek, most pedig szinte egy pillanat alatt zajlott minden, viszont ennyire kapkodni is utálok.

A repülőút kivételesen egész kellemes volt, igaz majdnem öt óra. Viszont as idő is szép volt, ergo végig láttam alattunk a szárazföldet, ami azért nem mindennapos és Kost is végignéztem felülről mert nagyon szépen elrepültünk a sziget felett. Kezdetét vette egy nyaralás Ölü Denizben.

Másnap, mikor  a reggeli és egy nagy adag kávé után végre magamhoz tértem, készítettem egy tervet a hétre ami egyenlő volt a carpe diemmel (gondoltam, többnyire úszás meg napozás, esetleg egy kis vásárlás, szóval csak pihenni akartam). De ember tervez... Estefelé betévedtem egy helyi utazási irodába. Tudom hogy az ilyen hirtelen döntéseknek már általában nem az a vége, hogy megköszönöm a segítséget és hazamegyek, vagy jelen esetben vissza a szállodába. Ezzel ugrott a lustulós szabadság, helyette kaptam egy kis ízelítőt az országból és az emberekből.

A hét folyamán bármerre is jártunk és bármit is csináltunk, mindig azt gondoltam, hogy az pillanat a legjobb, az az élmény a legfelejthetetlenebb, azok az emberek a legkedvesebbek és éppen ott a legjobb a kebab (ez utóbbit végül a hazaindulásom előtti gözelme teljes mértékben felülírta, viszont az egy hét alatt elfogyasztott hét külöböző kebab sem volt piskóta).
Csakúgy mint tavaly Máltánál itt sem akarok történelemről meg egyebekről írni, ezer és millió ember már megtette helyettem, inkább megint csak olyan dolgokról, amik nekem kedvesek vagy fontosak.

Itt van például elsőnek Kaya Köy. Szellemvárosnak is hívják, mert alig lakja valaki, a görögök meg  a múlt század elején elmenekültek innen, de még mindig élnek itt emberek, bár a házak nagy része már csak rom és mindenféle növények nőnek ki belőlük. Van viszont pár kifőzde és egy remek kis hotel is, ahol mellesleg isteni svédasztalos ebédre lehet befizetni 15 TL-ért. Aztán ha valakinek van ideje, szamár-vagy teveháton felmehet a hegyre a falu kihalt részére.
Na itt esett meg először velem, hogy eltévedtem a romok között, mikor gondoltam, hogy egyedül is nekivágok én, nem kell se' teve sem pedig szamár. Sőt kalap sem, mert  hát miért is lenne olyan meleg itt május végén? Hát volt, de annyira, hogy vörösre égette a vállamat a Nap, hiába kentem be reggel 30 faktoros krémmel. Az meg hogy végül kendőt csavartam a fejem köré nem azt jelentette, hogy a helyiekre akartam hasonlítani, hanem hogy nem akartam napszúrást kapni. A bolyongásom közben aztán találkoztam egy nővel, aki elmondta, hogy ott él a faluban és nem is szeretne elköltözni onnan, csak azt sajnálja, hogy kevesen lakják már a házakat. Éppen az ajtaja előtt ült és horgolt, mikor rátaláltam és büszkén mutogatni kezdett szebbnél szebb darabokat, amiket ő készített. Én meg - aki rengeteg dolog mellett a csipkét is nagyon szeretem - vettem tőle egy kicsi terítőt. Ennek ő aztán annyira megörült, hogy adott még mellé egy evil eye kitűzőt és felajánlotta, hogy lefényképez, ha akarom.

Szép kis napot zártam ezzel, tekintve, hogy délelőtt meg a fethiyei piacon voltam és vásároltam egy csomó dolgot, amiről úgy tartottam, hogy fontos. Vettem például fűszereket csirkehúshoz, salátához, aztán az árus még ajánlgatott füstölt fekete paprikát és hagymamagot ( ez utóbbi laposkenyérre sütve nagyon finom). Vásároltam még egy darab sajtot is, de fogalmam sincsen hogy milyet, mert az eladó nem tudott semmilyen felvilágosítást sem adni angolul, csak annyit, hogy puha és kemény, s mivel nekem még Európa felett is át kellett utaztatni, inkább választottam a keményet.
A piac persze egy remek hely, ahol szinte mindent lehet venni, kezdve az élőállattól a vasedényig, de még generátort is láttam. Az árak nevetségesek, de sok esetben a minőség is, hiába írják ki a legtöbb helyen, hogy olcsóbb mint az eBay. Viszont ha valaki azt mondja, hogy 40 líráért ad neked három darab 100 ml-es Chanel parfümöt, mit mondasz erre? Hogy a hülyének is megéri, hiszen otthon van már kettő igazi (azért persze a hamisnak is jó illata van, csak addig tart, még a kámfor).
Késő délután értem vissza a szállodába két jó nagy szatyorral, mert a fent említett dolgok mellett még beszereztem néhány párnahuzatot, különböző méretű cseréptálakat, pár szappant és két doboz ajándékba szánt lokumot is. Viszont mivel másnap hajnalban indultam egy kétnapos kirándulásra az orszég belsejébe, arra a délutánra már nem terveztem semmit sem, csak olvastam a medence mellett.

Ez egy fura hét

Ige, tudom, hogy már több mint fél éve nem írtam semmit sem, pedig esküszöm, hogy sok dolog történt, de csak sorjában. Ha hétvégén lesz időm, úgy éljek, elkezdem.

De! Benne van a címben is, zavaros egy hét ez és még nincsen vége. Hétfőn reggel fagy volt, hát előszedtem a meleg téli dolgaimat, majd a nap folyamán hirtelen felmelegedett a levegő és azóta 13-14 fok van. Én nem bánom, de maradjon is így!

Ugyanaznap este éppen hazaestem a munkából, mikor eszembe jutott, hogy a laborban hagytam az MP3-mat, ami nem csak azert volt baj, mert másnap edzés közben nem tudtam volna zenét hallgatni, hanem mert egyszerűen tilos elektronikát bevinni a munkahelyre, különböző biztonsági előírások miatt. Ugyhogy az éjszaka közepén rohanhattam vissza érte.

Kedden, mikor hazaszaladtam vacsorázni, az asztalomon felejtettem az összes kulcsomat és a belépőkártyámat is, ergo kizártam magam az épületből. Az meg csak később derült ki, hogy mikor a kollégámat hívtam (mert mobil az persze mindig van nálam) hogy engedjen be, nem vette fel a telefont, mondván, hogy őt úgysem keresi senki sem.

Szerdán remek napot zártam, jó statisztika meg minden, büszke is voltam magamra. Az előző két nap után már hiányérzetem sem volt, egészen addig, még a hazaúton eszembe nem jutott, hogy én aznap semmit sem dokumentáltam, megint mehettem vissza.

Ezek után azon már meg sem lepődtem tegnap, mikor az egyik férfikollégám rontott be hozzám és két pillanat alatt feltúrta a fiókomat körömreszelő után kutatva. Azt ugyan nem talált, de volt ott egy kis darab dörzspapír... Hát én mondom, alig bírtam ki röhögés nélkül.

Na most van még vissza majdnem három nap hétfőig, azon gondolkodtam, ezt übererlheti még valami?

Hülye kérdésre...

...lehetőség szerint okos választ szeretnék. Na ezzel sem mondtam újat, nagyon valószínűnek tartom hogy ezzel gyakorlatilag mindenki így van, vagy legfeljebb páran nem, de velük nem érdemes foglalkozni, majd megválaszolják maguknak maguk. Én azért mégis kíváncsi lennék mások véleményére, de egy tudományos válasz is jól jönne egy laikustól, mert a kollégáimmal, mint a dolog tudósai, totális csődöt mondtunk.

Egy ilyen helyen mi történik a telefonokkal? Illetve állítólag csak az én mobilommal? A térerő teljes hiánya még csak-csak elfogadott néha, de ha már megint 'csúcson tombol az adás-vétel' miért tart négy órán keresztül megkapni egy sms-t?

Lehetséges válaszok:

• a hülye szőke már megint flight mode-ba tette (nem vagyok szőke és sosem teszem flight mode-ba, még a repülőn sem - BA-től ne olvassa senki se!)
• merül az aksi, töltsed fel (most ki a hülye? Hallgatni arany!)
• az O2-nek nincsen lefedettsége a területen (ja és ez csak az én telefonomra érvényes)
• biztos leejtetted (na igen, rendszeresen leejtem, de máshol nincsen baja)

Na szóval, okos megoldást keresek. Mit keresek, KERESÜNK, már sokan kíváncsiak a rejtélyre.

És hogy most se tagadjam meg önmagamat, itt az újabb baleset. Ma reggel az uszodában valaki véletlenül ököllel teljes erőből akkorát ütött a bal szemem fölé (éppen csak kikerülte a szemem) nyújtózkodás közben, hogy úgy éljek, én tényleg csillagokat láttam utána. Mentségére, nem direkt tette, miért is tette volna, hiszen kedves ember, még meg is szokta kérdezni, hogy 'Na tegnap is felhívtad a szüleidet?' A cégnél is igen kapós sztori volt, egy jókedélyű kolléga meg is jegyezte, még szerencse, hogy csak magamra vagyok veszélyes, így nekik nem kell tartaniuk semmitől sem. Hm jó, akkor ha majd legközelebb megint viszek be trüffelt, nem mondom meg mi van benne, csak találgassanak, a legutóbbinál a rózsavíz pár embernél ugyis kiverte a biztosítékot.

A havak (remélem ezzel vége idénre)

Gondolom, a magyarországi állapotokhoz képest a mi helyzetünk fájdalmasan nevetséges, de itt is esett ám a hó. Kétszer is. Nos, remélem, idén már többször nem fog, mert egy városban, főleg angol városban, nem lehet olyan remekül megoldani bizonyos helyzeteket, mint Magyarországon egy faluban. Ahol is például a legtávolabbi élelmiszerbolt is max. tíz perc séta, itt két mérföld a legközelebbi. Munkahely szempontjából szerencsés vagyok, az csak két perc biciklivel és öt perc gyalog. Éljen! Az uszoda viszont messzebb van, jó öt-tíz perc kocsival (öt csak akkor, ha nem kapok sorompót) és mivel mostanában teljesen rákattantam megint az úszásra, hát engem a jeges út sem tántorít el attól, hogy reggelente odamenjek. Na jó, lassabban, mint máskor, de haladok. Sőt, már biciklivel is megy. Tavaly megtanultam jégen járni (az én tempómban rohanni), idén jégen meg havon, ja és latyakban biciklizni. Ez persze nem tűnhet nagy dolognak, de nekem aki előszeretettel szenved baleseteket, lehet, hogy inkább tapadókorongokkal és kipárnázva kéne közlekednem ilyenkor.

Bár milyen érdekes, hogy a nyilvánvalóan veszélyes helyzeteket elég könnyedén kezelem, máskor képes vagyok szinte állóhelyből elesni és a baleseti sebészeten tölteni a fél éjszakát. Utóbbi esetben nem voltam semmilyen szinten sem ittas állapotban, mint ahogyan azt a röntgenasszisztens először gondolta, hanem a munkahelyemen 'lassú séta' közben megcsúsztam valamin és hanyattesés közben a bal alkarom 'beszorult' a hátam alá. Magyarul, ráestem a csuklómra. De nem tört el. Na ez az, amit senki sem akart elhinni, az ügyeletes orvos még holmi műtéttel is fenyegetőzött, azt mondta, ilyet még nem látott. Hm, én sem. És apukám sem, meg is kért, hogy csináltassak már egy fényképet és küldjem el e-mailben. Végülis jó kép lett, a frissen manikűrözött körmeim legalább szépek rajta.

Szóval, ha valaki így jár, még nem biztos, hogy eltört...

Hó! Múlt héten péntek hajnalban kezdett el esni először. Ettől aztán annyian pánikba estek az emberek, hogy az uszodában például összesen öten voltunk egész reggel. Igaz, az a centiméternyi semmiség délutánra elolvadt, szombaton újra kezdődött. Az viszont már meg volt jósolva előre, mindenki számított rá, én is, el is akartam menni mégegyszer nagybevásárlást tartani, hátha esetleg behavazódnék. Meg is terveztem szombat estére (mert akkor már nincsenek sokan a boltban), erre délután elkezdett esni (szakadni) a hó. Öröm volt nézni, gyönyörű látvány mindig, de attól még nem lesz jobban feltöltve az éléskamrám, szóval nagyon reménykedtem, hogy másnap valahogy eljutok. És lőn totális sikerélmény, a főbb utakat teljesen megtisztították vasárnap délutánra a hókotrók, a mellékutakat meg a gyerekek, mert az összes havat felhasználták hóemberkészítéshez. Ennek következtében úgy nézett ki az utcánk, mint a Húsvét-szigetek (inkább 'Karácsony-szigetek' lenne a helyes kifejezés), rengeteg fura formájú dolgot gyártottak aznap délelőtt. És nagyon élvezték. Én viszont mostanra már nagyon bánom, hogy végül nem mentem ki fényképezni, de tartottam tőle, hogy engem még hülyébbnek néztek volna ezért, mint a gyerekeket az 'alkotásokért'. Aranyosak voltak na!

Csütörtökön is esett. Na ez volt a nagyobbik baj, mert senki sem számított rá. Délután fél öt magasságában kezdett el szakadni és abba sem maradt legalább tizenegyig (én akkor mentem aludni, nem tudom, hogy utána mi történt). Aznap este bicikliztem életemben először havon, haza a munkahelyemről. Igaz, hogy többen hazahoztak volna kocsival, de annál már lustább voltam, hogy másnap gyalog menjek dolgozni, így inkább hazakerekeztem. Hú, és nagyon jó volt, olyan érzésem volt egy kicsit, mikor síelek, de ugyanakkor óvatos is voltam, mert én akkor mindig balesetet szenvedek.

Időjárás szempontjából egyenlőre ennyi. Már majdnem az összes hó elolvadt mára, hétfőre pedig már +8 fokot mondanak.